A szebasztei negyven hős katona saját, maga állított magának örök emléket azzal, hogy mind az Úr Krisztus „jó katonájának” bizonyult.
„Negyvenen szálltunk e küzdőtérre, Urunk, hiány nélkül negyvenen érjük el az örök élet koronáját. Tiszteletreméltó a negyvenes szám, amelyet te negyvennapi böjtöddel megszenteltél. Illés negyvennapi böjttel kereste az Urat s elnyerte látomását”
Egyenként elmondhatták magukról a nemzetek apostolának szavait:
„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét.” (2.Tim.4;7-8)
A milánói rendelet, amelyet Nagy Konstantin császár és sógora, Licínius adott ki 313-ban, megadta ugyan a keresztényeknek a vallásszabadságot, azonban nem szüntethette meg véglegesen a hivatalos keresztényüldözést a római birodalomban. A végig pogánynak maradt kegyetlen Licínius, a római birodalom keleti részeinek császára viszályba keveredett Nagy Konstantinnal, s 320 körül üldözni kezdte a keresztényeket, akiket Konstantin annyira kegyelt. Templomokat rombolt le, püspököket küldött számkivetésbe, udvarából eltávolított minden keresztényt s a hadsereget is gyökeresen meg akarta tisztítani a keresztényektől. Hogy ez a szomorú munka milyen gyümölcsöket érlelt, erre a legmeghatóbb példa a szebasztei negyven vértanú katona esete.
Licínius Kappadóciában táborozott megbízható pogány seregével s innen küldötte szét rendeletét, amely minden katonának szigorúan megparancsolja, hogy a pogány isteneknek áldozatot mutasson be; hadd váljon meg, akad-e köztük meggyőződéses keresztény. Az örményországi Szebaszte városában állomásozó 12. légió ( = ezred) negyven keresztény katonája ezt megtagadja. Csupa erő, csupa fiatalság, csupa elszántság, csupa hit ez a negyven hős.
Hiábavaló eddigi vitézségük dicsérete, hiába az előléptetéssel való kecsegtetés, hiába a bilincs, a kínzás s a tömlöc, hiába a halálbüntetéssel való fenyegetődzés: pogány áldozatot nem mutatnak be, hanem kitartanak hitük mellett.
„Ha annyi szenvedést állottunk ki a császár szolgálatában s ha életünket kockáztattuk a hazáért, miért ne tennők meg mindezt üdvösségünkért a császárok császárának szolgálatában”
Ezzel a hithűséggel szemben meddő minden fenyegetődzés és rábeszélés; ezért elhangzik a kegyetlen bírói ítélet:
„Ruhátlanul addig állnak majd hideg vízben – kemény tél volt -, amíg meg nem fagynak. De akármelyik pillanatban segíthetnek magukon. Csak ott kell hagyniok a hideg tavat, a szomszédban meleg fürdő s azontúl külön császári kegy várja őket”. Ez a bírói végzés egyiküket sem rettenti meg.
Az ítélet végrehajtása egy kivételesen hideg éjjel történt. Beugrattak a jeges vízbe mind egy szálig. S mindnyájának egy volt az imádsága:
„Negyvenen szálltunk e küzdőtérre, Urunk, hiány nélkül negyvenen érjük el az örök élet koronáját. Tiszteletreméltó a negyvenes szám, amelyet te negyvennapi böjtöddel megszenteltél. Illés negyvennapi böjttel kereste az Urat s elnyerte látomását”.
Az Úristen meghallgatta az állhatatosság hőseinek imáját: megmaradtak negyvenen, de nem egészen úgy, mint ők gondolták. A pogány őrség aludt, s csak a soros őr virrasztott. Egyszer csak azt látja, hogy az imádkozó katonákat erős fényesség veszi körül, angyalok ereszkednek alá és sorban megkoszorúzzák őket egészen úgy, amint diadal után a hadvezér szokta kitüntetni hős katonáit. Megolvassa a csodálatos koszorúkat és csak harminckilencet talál.
„Negyvenen vannak, hol az utolsónak koszorúja ” – kérdezi. S amint ezen eltünődik, megkapja a választ. A hős csapatban akadt egy gyáva, aki nem állta a hideget; kiugrott a jeges tóból s a meleg fürdő felé tartott. A harminckilenc nagy fájdalommal nézte a zászlóhagyót, aki így elesett a vértanúság koronájától s még nyomorult földi életét sem tudta megmenteni: hirtelen szörnyethalt.
De szomorúságuk csakhamar örömre fordult. A drámai fordulatokban gazdag néhány perc az ébren lévő őrben nagy elhatározást érlelt. Felrázta az alvó őrséget, hangos szóval megvallotta, hogy ő is hívő keresztény, levetette ruháját s odaállt a harminckilenchez ő is, hogy megkapja a negyvenedik koszorút.
Erre a csodálatos fordulatra a parancsnok a félig halott negyven vértanút kihuzatta a tóból s vasdoronggal összetörette csontjaikat. Mind meghalt; csak a legfiatalabb Melithóban volt még szemernyi élet.
Ott állott mellette fájdalomtól megtört, de hitben élő anyja. Ajkáról nem a fájdalom, hanem a hit szava hangzott:
„Fiam, tarts ki még kis ideig, az Úr Krisztus az ajtónál áll és segít”.
Amikor aztán a 39 holttestet föltették a halottas kocsira, hogy máglyára vigyék, csak az ő fiát hagyták ott: hátha magához tér és hittagadásra lesz bírható. Egy pillanatig sem habozott, hanem vállára vette mártír fiát s elszántan lépkedett a kocsi után, míg az végre ölelő karjai közt adta ki lelkét. Odarakta fia holttestét a máglyára a többi mellé, hogy akik a hitben és állhatatosságban végig együtt voltak, itt is együtt legyenek. Hiába szórta szét aztán maradványaikat a folyóba a pogány kegyelethiány, együtt maradtak mindvégig.
A hagyomány, amely szinte egykorú vértanúságuk idejével, tud róla, hogy a negyvennek együttes temetést kérő végső akarata megvalósult:földi maradványaik a folyóban csodálatos módon egy helyre tömörültek, s keresztény testvéreik együvé helyezték a dicső föltámadás napjára.
A háborúban elesett hősöknek szobrokat állítanak s emléktáblákra írják nevüket. A szebasztei negyven hős katona saját maga állított magának örök emléket azzal, hogy mind az Úr Krisztus „jó katonájának” bizonyult.
Egyenként elmondhatták magukról a nemzetek apostolának szavait:
„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét.”(2.Tim.4;7-8)
Szebaszta püspökének, három napon át álmában megjelentek a vértanúk, meghagyva számára, hogy csontjaikat szedesse ki a tóból. A püspök, néhány pappal együtt, éjjel, titokban a tóhoz mentek.
Íme, csoda történt: a szentek csontjai, mint a csillagok, úgy világítottak a vízben!
A keresztények összeszedték azokat, és tisztességgel eltemették.