A szentírás az áhítatot, a kellemet, az Isten előtt való kedvességet olajhoz hasonlítja; az „unctio” Istenhez való közeledés. Puhul, vidul, hajlik tőle lelkünk. Virágkelyhekből való. De nem minden virág egyaránt olajos; épúgy nem minden hittitok egyformán áhítatos. A Szent Szűz liliom, a szent kereszt illatos fa, de az áhítatnak legolajosabb virága az Oltáriszentség. Ez fő áhítatunk; katholikus ájtatosság.
Azért a legáhítatosabb:
a) mert itt van legközelebb a valóságos Krisztus hozzánk. Isten mindenütt van, réten, mezőn is van; Krisztushoz is mindenütt imádkozhatunk, de az a köztünk járó „realis et substantialis” Úr Jézus itt van köztünk s hozzánk legközelebb. „Ego sum”, mondja itt, s elvárja a folytatást: „et procidens adoravit eum”. „Ez az én testem”, mondja a pap, s rögtön térdet hajt, imád. Méltán; ha itt van Jézus, akkor itt van helyén a benső, meleg vallásosság; ha itt fekhelyén van a király, „rex in accubitu”, akkor a szívem neki illatozik: „nardus mea dedit odorem suavitatis”. Ne kételkedjél; ha lehetséges volt Betlehem és Golgota, miért nem volna lehetséges az eucharisztia?! Aki az egyikét spiritualizálja, az a másikát is tagadhatja.
b) Azért a legáhítatosahb ájtatosság, mert Krisztusnak is szelleme s hivatása az imádás. Aki a mélybe hatol, imádkozik. Aki Istent élénken sejti, hát még aki látja, az imádkozik. Jézus lelke legközelebb állt Istenhez. Azért tölti el őt az ima szelleme, s aki feléje tart, annak a tömjénfüst az arcába csap. Jézus magával ragad, s imádkozunk. Az élő, izzó Krisztust megérezzük. Elgondoljuk születésében, színeváltozásában, verejtékezésében; elgondoljuk, hogyan terül el, térdel, borul le…, elgondoljuk, hogy lelke mint a kiöntött olaj…, hogy nincs az a balzsamos, fűszeres sziget, melynek atmoszféráját össze lehetne hasonlítani a Krisztustól lakott oltárok környezetével; tömjén s mirrha telíti azokat. Az imádkozó Úr Jézusnak nagy s mély érzelmei, azok a színt elváltoztató s lelket áttüzesítő érzelmek s ugyancsak az imádkozónak nagy kegyelmei, melyeket régen kiosztott s melyeket most is osztogat, képezik az Oltáriszentségben imádkozó Jézusnak gazdagságát. Mily tartalom, mily tűz és meleg! Nagy tisztelettel s nagy gondolatokkal akarunk eltelni az Oltáriszentség iránt; kívánjuk, hogy ez a csend kiáltó csenddé, hogy ez a mozdulatlanság izgalmas tevékenységgé váljék… Legyen a mi szentélyünk Szentlélekkel s szellemmel teljes…, öntse ki ránk az Úr keneteit, „oieum laetitiae”. Legyen imádásunk mély, mint a patriarkák imája; küzködő, mint Mózesé; izzó, mint a prófétáké.
c) Nevezetesen pedig elgondolhatom azt, hogy az Oltáriszentségben egybe van foglalva Betlehem, a Tábor és Golgota, az édes, a fényes, a könnyes imádság. Mert Betlehemben kelt szárnyra Jézus szívéből az az ima, mely Ádám imája óta ismét önmagáért volt kedves az Úrnak. Erre nézve tudnunk kell, hogy a tényleges, isteni rend szerint a bűnbeesett ember megváltás nélkül nem segíthetett volna magán, s így természetesen a bűnbeesett ember imáját önmagában nem kedvelte az Úr: Non est mihi voluntas in vobis…, nem telik kedvem bennetek. Ezüsthárfám voltál, ártatlan tiszta ember; de elbuktál, húrjaid elpattantak s összetörtelek. De íme, megjelenik a földön a megtestesült Isten, Krisztus, s benne az Istennek kedves ember! Megjelenik az, ki Istennek tetszően imádkozni tud, „aki énekelni tud, mint ifjúsága napjaiban” (Oz. 2,15), mint a fölszabadulás, az ascensio napjaiban. Ah, ez a szív tud emelkedni… Ó kedves Betlehem, rendesen megakadunk barlangodon, csillagodon, angyalaidon, s elfelejtjük a nagy imádkozónak, a gyermek Jézusnak szívét. S úgy-e oltárszekrényünk is Betlehem, hol a kenyérszíne alá leereszkedő Úr Jézus imádkozik, imádkozik úgy, mint az első karácsonyi éjben?
d) Ugyancsak az Oltáriszentségben folytatja táborhegyi imáját. A Táboron folyt le a színtelváltoztató imádság. „Amidőn imádkozék, ábrázata másszínű lett” (Luk. 9,29). Úgy-e itt is elváltozik színében, mialatt szeret, lángol értünk?! A szíve lángol, a lelke fényes, kegyelem s áldás áramlik belőle. Jó nekünk itt lennünk! Mennyi kegyelem áradt mindig Krisztus imájából az egyházra, kezdve az apostolok megválasztásán (Luk. 6,12), Szent Péter Krisztus-megvallásán (Luk. 9,19), a Szentlélek leküldéséig (Ján. 16,7). Az itt említett mozzanatokban a szentírás kiemeli, hogy Krisztus imádkozott, s hogy az apostolokat s az egyház kőszálát, Pétert s a Szentlélek lejövetelét imájának köszönhetjük. Hogy kell nekünk is imádkoznunk a régi ember elváltozásáig!
e) Végül itt folytatja a küzdő, a kiáltó imát. Legkiáltóbb imája az a verejtékező, könnyező imádság a kertben s a kereszten; „könyörgéseit s esedezéseit nagy kiáltással s könnyhullatásokkal bemutatta” (Luk. 5,7). Érezzük ki mély, bús szenvedélyét e nagy kiáltozónak az Oltáriszentségben is. Látja a nagy pusztaságot s a pusztuló lelkeket. Oltáraink ma is az ő Getszemani kertje s Golgotája. Puszta neki a világ; kiált; aki ezt érzi, az meghallotta szavát.