a) Az első követelmény a szívtisztaság; ez a legigazibb, legédesebb Isten-tisztelet, úgyis mint előkelő, nemes lelkület, mely egyedül méltó arra, hogy az Úrhoz közeledjék, úgyis mint tökéletesség, mint lelki mű és szellemi munka. Megtiszteljük az Urat márványtemplomokkal, aranyos oltárokkal, virágos szőnyegekkel; akarjuk, hogy az Úr háza különb-ház legyen; de a legdrágalátosabb hely, mű, remek, a legkiválóbb valami a tiszta szív. Mennyi fokozat van ebben, a falusi hívő lelkétől Szent Teréziáig, az iskolás fiútól Szent Alajosig! Aki az Oltáriszentséghez buzgón járul, abban a tiszta szív finom érzékké, a tisztaság féltékeny kinccsé fejlik. Tisztulási folyamatok indulnak meg bennünk; minden szentáldozás egy-egy beoltás a lélekfertőzés ellen. Legyen is úgy; érezzük át, hogy a hitet meg nem tagadhatjuk, a szentséget meg nem törhetjük; tehát szentek legyünk. Azzá kell lennünk.
b) A második követelmény a mély alázat. A lélek bár tiszta, mégis az az érzés tölti be, hogy nem tud hová lenni a leereszkedő Krisztussal szemben. „Unde hoc mihi?” mondogatja. „Domine, non sum dignus”. Az alázat a Szentnek, a fölségesnek jár. Az angyalok nagyok, mégis elfödik arcukat; a próféták hatalmas szellemek, mégis földre borulnak; az ember bár tiszta, mégis mélyen elfogódik a hegyláncok lábánál, a tenger partján s a csillagos ég alatt. Alázat kell belénk is a nagy Isten közelében; le kell sütnünk szemünket, meg kell hajtani térdünket, össze kell kulcsolnunk kezeinket… ez az Isten-udvariszolgálat!
c) A harmadik a gyengéd, édes vonzalom az Úr felé. Illuc feror, quocunque vehor… feléje tartok, bármerre járok. Ő vonz; emlékét édességében s vigaszaiban hagyta ránk, s mi oda vágyunk, ahol jó nekünk. Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza: mennyivel inkább vágyik az Isten vigaszainak folyamához. „Melior est dies una in atriis tuis super milia”… egy nap a te közeledben többet ér, mint ezer nélküled!
d) Negyedik követelmény az engesztelés szelleme. Akit úgy szeretünk, annak fölajánljuk összes szimpathiáinkat… bántalmait is szívünkön viseljük. Itt az Oltáriszentségben kell Jézust megkövetnünk, itt ahol szeret, itt ahol bántják. Mit csináljunk a bűnök sárözönével? Könny és vér, az akasztja meg e pusztító, szégyenletes árt; lángoló, résztvevő szeretet, az apasztja ki dagályát. Mintha vadrózsakoszorút kötnénk az Oltáriszentség aranyos tartóira, virágos tövist s tövises virágot. Ilyen a mi áhítatunk; virágos is, illatos s fájdító is. Mindegy; a lélek is, mely ez érzelmeket ápolja, szép, kedves, bájos, s Isten szemeiben oly elegáns, mint a vadrózsának erőteljes tavaszi hajtása!