Az egyház is, meg szívünk is buzdít: törlesszétek a szenvedő lelkek büntetését, engeszteljétek meg az Isten haragját. Bár minden jócselekedettel segíthetünk rajtuk, mégis kiváltkép kettőt gyakorol e részben az egyház: ez a szentmise és a búcsú. A búcsú nem bűnbocsánat, hanem formális büntetés-elengedés.
a) A búcsúban az egyház fölhasználta hatalmát, azt, hogy „amit megoldasz a földön, meg lesz oldva a mennyben is”; fölhasználja vergődő gyermekei számára, kik hozzá folyamodnak, hogy segítse meg elégtelenségüket. Az egyház nem az elengedésen s nem a búcsú-megadáson kezdte, hanem hősies erőlködéseket vitt véghez; penitenciát teremtett, mely fölzaklatta az önmaga iránt való szigort, medret vájt a könnyeknek, alázatba és zsákba öltöztette bűnbánóit és több hamut szórt háromszáz év alatt híveire, mint a próféták évezredek alatt. De ez a komoly, bűnbánó sereg ugyanakkor az egyházra fordította könnyes szemeit és kérte, hogy pótolja ki hiányait és gyámolítsa penitens fiait. Ez a bizalom egyre kiáltóbb lett: Egyház segíts, oldozz föl. Törekszünk bűnt bánni, de gyámolíts, segíts! Gyönyörű egyház, Krisztus jegyese, kincstárosa, kinek kezeire Krisztus vérének gyöngyei bízvák… ó segíts! Nem kimélem magamat, vért, könnyet adok én is; ciliciumot töviskoszorúdhoz, keresztedhez szenvedéseim vándorbotját kötöm: de kérlek. – A penitencia szelleme megmaradt; de hozzákapcsolódott a vágy az egyház enyhítő közbelépése után! Ezt az alázatos, bízó lelket az Úr és sáfárja iránt kell a búcsúkban látnunk.
b) A búcsú ily gyakorlatában az ember megszereti az egyházat és áldott, anyai hatalmát. Látja, hogy ez a hatalom a szív minden igényének megfelel; gyermekeit megtanítja hinni, bízni, lelkesülni; lépcsőket váj a tökéletesség magaslataira; megindítja a bátor, a hősies lelkek sorait; de a szív sebeit is gondozza; letérdeltet a tisztító hely párkányaira, s imádkozik: Emlékezzél meg szenvedéseidről s szentjeidnek érdemeiről, és engedd el kevésbbé jó gyermekeid, sőt hálátlan híveid büntetését. Ó kedves, szép egyház, engedd, hogy hozzád simuljak, te nemes, édes anyám! Engedd megcsodálnom érzelmeidet, gyermekeidet el nem felejtheted; hisz Krisztus vérével tápláltad, adtál nekik tejet és bort, édesebbet, mint Engaddi szőlőiből. Hogyne szeretnéd tieidet ott túl is; hiszen gyermekeid, megismered arcukat, hangjukat; emlékszel, hogy énekeidet énekelték, evangéliumodat hallgatták, relikviáidat tisztelték; kebledre rejtették arcukat; te birtad őket csitítani, te egyedül; most is segíts rajtuk.
c) Továbbá a búcsú gyakorlata által megszeretjük a lelkeket, kik iránt szimpathiánk ébred úgy is, mint kedves szenvedők iránt, úgy is, mint testvéreink iránt. A búcsú szemeink elé állítja az Isten után vágyódó lelkeket, s beletanulunk vágyaikba, és kiérezzük azt, hogy segítenünk kell rajtuk. A világi fölfogás legföllebb ijeszt, üres, átlátszó árnyaknak gondolja őket; elvonatkozik szívüktől, a halál érzéketlenségét viszi át rájuk, s ha megemlékezik róluk néha, ravatalról veszi szineit s vonásait; kísérteteket alakít. A segítő szeretet ellenben szerencsés ecsettel dolgozik; a hit inspirálja; eléjük áll, a kegyelem állapotában levő, szerető, izzó, de bűnhődő lelkek elé. Nem kisértetek azok, hanem édes, szent szenvedők. Igy lesz áhítata lágy, bensőséges. Hogy is ne, mikor évek hosszú során ily vágyódó és türelmes szenvedésnek angyalarcai körítik?! Ez úton teszünk szert mi is arra a bensőséges természetfölötti természetességre, Isten, Krisztus, a szentek s a lelkek iránt.