a) Öntudatára ébrednek örök rendeltetésüknek; az örökkévalóság súlya, a „pondus aeternitatis” nehezedik a lélekre s kiváltja legmélyebb és leghatalmasabb energiáit, mindenekelőtt a halhatatlanság és az örök élet öntudatát. Ez öntudat, mint új tavasz hajnalhasadása örvények fölött! S bár erőteljes s győzelmes érzettel jár, de jár egyszersmind mélységes, hasító fájdalommal a világias, földies érzés, az elbabrált idő és az örök hivatás szégyenletes s nyomorult ignorálása fölött. Mily értékeket hordoztam, mily erőket rejtettem magamban, s mily bambán s bután éltem! Ó föld, te szomorú csillag, az ignorált halhatatlanság s a félreértett örökkévalóság szemfödője borul rád! Te előkelő idegenek úszó szigete, kik érzik, hogy idegenek, de előkelőségükre rongyaikban nem ismernek. Föld, föld, hogy néznek rád a lelkek, melyek hajdan rajtad tipegtek; fejletlenségük tojáshéjaival vagy tele, mint a kotlós tyúk fészke! A léleknek ez ébredés keserves. Vajudás ez neki. Az örök élet szülési fájdalma járja át. Itt vagyok hát az örök élet révpartján, – mondja a villámszerű öntudat, – itt vagyok tisztára Isten kegyelméből! És fölharsog benne a boldogság imája: Deo gratias! Itt állok az örökkévalóság magaslatán – rebegi ájuldozva, – és látom a férgek kavargó örvényeit lent a földi élet homokjában; emberek világa; én is ott vergődtem. Ah, mily élet az, mily élet az, melyen az örökkévalóság érzete át nem tör; mily szerencsétlen öntudatlanság, melyre a világias élet korlátlansága ráül, mint lávakéreg az olajfás berekre! Most látok, a végtelenség tornácaiban kitágult kilátásom; az Isten hegyein állok, s a végtelen öröm s erő élete leng felém. Deus meus et omnia! mondom; szerafikus szent leszek e hegyeken én is, megtanulok szeretni és Istenben végtelen boldogságot élvezni. De hozzátok is van szavam – mondja az elköltözött nekünk, – ébredjetek, míg éltek! Föl, föl, e hegyre, lelkek; csapjon meg a másvilág szenteket és hősöket nevelő óceános lehellete; hozzátok öntudatotokra, hogy kik vagytok ti, ti, a mulandóság álruhájában járó örökkévalóságok! Ah, édes elköltözött, juttasd ez érzést nekem, megdicsőült barátságunk és összetartozandóságunk zálogául! Emelj magadhoz; nézz reám, hogy megnyíljék az én szemem is!
b) Öntudatra ébrednek a lelki világ és a lelki élet nagy stílusának. Ah, az a stilizálatlan, kontár, földi élet, telve léhasággal és falusi pletykával! Mint aki romok közt nevelkedik és vályogos házak alacsony mestergerendái alatt görnyed, ha egyszerre remek dómok ívei alá kerül, hol a kő kicsipkézve s ágba és lombba átvarázsolva a megkövült őserdő igézetét leheli lelkébe, bizonyára hódolatos elismeréssel és lelkesen szemléli a szellem nagy stílusát: úgy az Isten kegyelmében elhalt hívek lelkei a közönséges, lapos életből kibujdosva, a túlvilág nagy méreteit szinte el nem bírják. Ah, mily kicsinyek voltunk, mondják, mint a szakajtóba lefogott csirkék sipogtunk, tipegtünk, és nézzétek, mily sasszárnyalásra való erő és lendület volt lefogva bennünk. Kár, kár érted, elhanyagolt isteni élet! Kár, kár érted, te elfogult, önmagad ismeretére nem ébredt lélek! Félre a deszkafalakkal, félre a gondolatlanság gyermekszobáival; halljad az apostolt: „isteni nemzedék vagytok” és Szent Jánost: semen Dei, Isten lesz belőletek. Ó fejlesszétek ki magatokban az isteni életet; fogadjátok meg a nagy stílt, Krisztus követését!
c) Azután megcsendülnek lelkükben az elhanyagolt, a félreértett, a megvetett Istennek panaszai; megszólalnak a Szentlélek szemrehányásai. Ha a földre vetik szemüket, hangos lesz a teremtés remekműve, mely telítve van az Isten szeretetével s epedő költészetével; hangos lesz s zúgó orcheszterré válik a megváltás s megszentelés bűvös, szédítő, kegyelmi világa. Ah, szegény, szegény, vak, süketnéma lelkem, Isten, kórházának dédelgetett betegje! Természetes, mint beteg mint rekonvaleszcens jártál te az Isten csodái közt. Ezek környékeztek, és nem hallgattál himnusainkra s nem vetettél ügyet az örök szépség és szeretet pihegésére: hideg voltál, s ah, hacsak az lettél volna, de hálátlan, kegyetlen, barbár voltál. No, de az édes, lágy s erős, örök szeretet mégis ide emelt és álmomból az örök élet csókjával ébresztett föl. Szemembe nézett, s én az övébe, s láttam, amitől szinte megsemmisültem, láttam a szemrehányó fájdalom kifejezését az Isten arcán! Ah, ez nekem szólt. Ó finom, érzékeny, lelki Lélek, szent, szent, megszomorított Lélek, árnyékodba borulok, a te nagyságod s erőd árnyékában húzom meg magam. Te teremtesz semmiből, és újjáteremtesz most durvaságom, érzéketlenségem semmiségéből üdvözült lélekké. Te teszed ezt, te, aki mindent teszesz, aki mindent alkotsz, vályogból embert és léha vályogvetőből üdvözült lelket. Ó, a te kezed bennem lét s rajtam üdvösség. „Posuisti super me manum tuam”… Alleluja!