Van a lélek életében örök tavasz, ebben állnak a megdicsőült lelkek; van örök tél, a „secunda mors”, melyben a „halál él”… örök kínja önmagának; de a túlvilágban van ősz is, a szegénység, a szenvedés, a szomorúság, a melankólia, a levélhullás, a csupaszság szaka, s ez az ősz ott túl a tisztító tűz élete.
a) A halottak napját őszkor, novemberben üljük. Őszi a hangulatunk. Azért is, mert egy elmult, elsárgult, elhervadt életre emlékeztet a természet; de azért is, mert a hit rámutat arra a földöntúli állapotra, mely a lélek ősze! A tisztító tűzben szenvedő lelkek az örök élet őszében állnak; gyümölcsöt már nem hoznak: virágjaikra, lelkük indulataira nem száll le az érdem hímpora, nincs termékenyítés; a lélek, mely a földön ezer pórussal szívta a kegyelmet, csupaszul áll; szomorú, terméketlen földön, melyen nem lejtnek patakok, nem szivárognak források; napfénye fátyolos; az öröm, a lelkesülés homályos körvonalakban, elmosódva, mint a távoli élet int feléje. E szomorúságot énekli Ezekiás: „Az én napjaim közepén megyek az alvilág kapuihoz, keresve esztendeim maradványait… Életem elvétetik és összegöngyöltetik, mint a pásztorok sátra” (Izai. 38,10). Ha kevés a napfény, elhervad az élet; ha a nap alant száll, az éj csókja deres, s e dértől borzong a természet; hasonlókép elhervad és szomorú a lélek, ha távol van Istene! Mennyivel jobb nekünk, kik az Isten napfényében szép életet élhetünk, kik ismerjük igazi értékét. Foglalkozásunk kedves lesz, könnyen viseljük el csip-csup bajainkat, mint ahogy kedves lesz szobánk s tudunk örülni ezer apróságon, mely környékez, mikor a szegénység kunyhóiból hazavetődünk.
b) Az ősz szegény, díszeit egymásután leszedi az enyészet; kérlelhetetlen s megtörhetetlen hatalom malomkövei őrlenek meg mindent. Az Isten igazságossága ily kérlelhetetlen hatalom. Egy idege sem rándul meg. Követeli s megveszi a lelken tartozását. – Itt a földön is érvényesül, de szigora szeretettel párosul, és inkább elenged, mint behajt. A másik világban azonban kérlelhetetlen; ráborul a lélekre s megveszi szenvedésében a tartozás utolsó fillérjét. E szigorú Isten-arc lehellete éleszti a tisztító tüzet, vele szemben állnak szegényen a lelkek. E szigorú Isten-arccal már itt a földön is találkozunk a szenvedésben, betegségben, halálban; vonásai kemények, s nem födözünk fel benne a mienkhez hasonló szeretetet. Ott túl is az arcba néznek a lelkek, melyen a kérlelhetetlen és megsértett erkölcsi rend szigora tükrözik. „Iratus Dominus, tradidit illum tortoribus…” Ki ne könyörülne e lelkeken? Kivált ha gazdag kegyelem özönli körül; érdemeket gyűjthet lépten-nyomon!
c) Azonban ez a szomorúság szép szomorúság. Hiszen ezek szép lelkek; úgy képzelem őket, mint angyalarcokat lefátyolozva, gyászba borítva. Vannak olyanok, kik angyaloknál magasabban állnak! Szép, szomorú arcok! Továbbá, ez a szomorúság az örök boldogság tornácában ül, szívében hordozza az örök öröm öntudatát! Ó mily nemes, szent szomorúság az, mikor a boldogság szomorkodik. Ez is egy neme annak az érthetetlen lelki mélységnek, mely ellentéteket rejt magában. Hasonlít Jézus Szíve érzelmeihez, aki boldog és szomorú, keresi az embert, bár megvan Istene: így a tisztuló lélek szomorú és boldog. Ha arra gondol, hogy övé a dicsőség, és nincs halalom, mely kiragadja, mintha már készülne diadalmi énekéhez; de boldogító szeretetére szívének árnyékai esnek, melyeket föl kell világosítania, át kell tüzesítenie tűzzel, és a boldog szomorúság kész arra is! – Tartsuk szemeink előtt e szép, szomorú lelkeket, kik oly méltóságos fölségben alázatosan kérnek minket: Segítsetek! Egy hálás tekintet e szenvedő boldogoktól, egy meleg kézszorítás az Istent szerető szomorkodóktól, kárpótol mindenért. Ne felejtsük el e szép, szomorú lelkeket.