Ha a családi életről, Isten e remekművéről s annak minden szépségeiről, hasznáról részletesen akarnánk szólani, sohasem jutnánk a végére.
Egyszerű szavakkal, de pompásan jellemezte azt az a szegény napszámos, akit Amerikának egyik legnagyobb fia, Franklin Benjamin, örökös vidámságának s megelégedettségének titka felől megkérdezett. „Ez a titok – feleli a jó ember – az én feleségem. Ha reggel munkába megyek, búcsúcsókot nyom az ajkamra e szavakkal: Isten óvjon! Ne fáraszd magad túlságosan, vigyázz az egészségedre. Ha este fáradtan hazatérek, ott van már a gyerekekkel a ház kapujában. Barátságos mosollyal kérdi, nem vagyok‑e nagyon kimerülve. Kicsi otthonunkban minden csak úgy ragyog a rendtől s tisztaságtól. Az étel ott áll már készen az asztalon s ízletesen van mindig elkészítve. Uram! sehol sem oly szép a világon, mint nálunk otthon. Íme, ez az én vidámságom titka.”
Valóban a család „az emberi társadalom egyik legszebb darabja, részlete”. (Montaigne)
A szívből bontakozik ki.
Midőn ugyanis Isten a szívet megteremtette, hátrahagyta annak kellő közepében tulajdon névjegyét, beleoltotta a szeretetet.
A szeretet minden természetes s természetfeletti élet csírája. Ugyanaz a lelkek világában, ami csillagrendszerünkben a vonzóerő. Megalkotja a szűkebb s tágabb köröket. Minél szűkebb a kör, annál nagyobb a vonzalom. Az ember jóakarattal lehet mindenki iránt, szereti szüleit, testvéreit, jóbarátait. De azután küld valakit az Úr s a szív erre azt súgja: „Őt, egyedül, örökre!” Ez a keresztény hitves.
Nevezetesen a férfiúnak jut a szerep, a dicsőség, a boldogság, hogy mint nap, megválaszthatja az ő csillagát, holdját, bolygóját, aki őt pályáján kísérje, akire szíve lényét, melegét állandóan árassza, aki őt kövesse a Táborra, de a Golgotára is, sőt magára a mennyei boldogság örök-derűs egére, ahol e csillagpár egymást kiegészítő, egymásba olvadó fényével hivatva van még az égi haza szépségét is növelni.
Ámde a szeretet nem csupa édes vonzalom, a szeretet valami önmagából kilépő (extatikus) dolog. Adni, ajándékozni ösztökél s ajándékában legalább jelképileg önmagát kívánja adni. „A házasság – mondja Ozanam, a keresztény gondolkodók egyik legnagyobbja – nem pusztán szerződés, mindenekelőtt áldozat, és pedig kölcsönös áldozat. A nő feláldozza Istentől kapott visszaszerezhetetlen előnyeit, amelyek édesanyja gondjainak egyik főtárgyát tevék: zsenge szépségét, gyakran egészségét is; végre azt, ami a nőben csak egyszer van meg: a szerelemre való képességét. Viszont a férfiú odaáldozza ifjúságának szabadságát, e páratlan, soha vissza nem térő éveket, odaáldozza azt a képességét, mely csak a férfikor hajnalán van meg benne: feláldozni önmagát azért, akit szeret; végre az első szerelem ama buzgalmát, hogy társa sorsát dicsővé s édessé tegye. Két kehely ez. Egyikben szépség, szemérem, ártatlanság; másikban tiszta szerelem, önfeláldozás, a férfi tökéletes odaadása annak, ki gyengébb, mint ő. És e két kehelynek egyenlően kell megtelnie, hogy az egyesülés szent és Istentől áldott legyen.”
Felségesen elárulja Isten gondolatát, a házasságot illetőleg az a minta, amelyet annak megalkotásában szeme előtt tartott.
A Szentlélektől ihletett Pál apostol ugyanis Krisztus és az Egyház viszonyában látja a házasság örök ideálját. Ámde éppen e viszonyban mennyi az odaadás, mennyi az áldozat!
Krisztus is a házasságot úgy határozza meg, ahogy Isten tette már a paradicsomban: „és lesznek ketten egy testben”. Kettő egy testté nem lehet odaadás, áldozat nélkül.
Az odaadás, az áldozat pedig mindig tekintélyt, illetőleg alárendeltséget tételez fel.
Ez az alárendeltség a hitvesek között bizonyos szempontokból kölcsönös, más szempontokból pedig egyoldalú: a nőt férje hatalma alá helyezi.