a) Azt a nagy, azt az igazi királyt, azt a fölényes hatalmat, mely halált nem ismer, jöjjetek imádjuk. Hozzá futamodunk, hogy neki hódoljunk. Aki ugyanis e hatalmat fölismeri s ahhoz híven ragaszkodik, az hasonlóképen halált nem ismer. E nagyhatalom alá tartozik a mi Istent ismerő, Isten felé vágyó lelkünk. Isten és halhatatlanság úgy függnek össze, mint Isten és az ő vetülete, a lélek. Ó mily hatalom ez: elgörbülő koronák, elfakult koronázási palástok, hervadó nemzetek fölött el; mily magasan s impozánsan áll, s mily tavaszi üdeségben! Mily lágy s vigasztaló vonzalmat gyakorol a halottak estéjének homályában. Szemünkbe néz, mintha mondaná: Nem ismersz, nem érted meg önmagadat? Ilyen király, ily nagyhatalom kell futamodó lelkednek! Sírok közt botorkálsz, pislogó mécseket gyujtasz, jól van, jól; de kedélyed e megnyugtatása után jöjj felém: „Altiora canamus!”
b) Az örök élet e nagy hatalmának kezei közé kerülnek a lelkek. A halálban megérinti őket, s levetkőzik gubójukat és kibontják szárnyukat. Maguk is fölényesen nagyok lesznek. A halál portáján áthaladva a térből ki, egy új világba lépnek. Előbb az érzéki lét apró látószögei szerint voltak beállítva a mindenségbe; most a látószög oldalai szétlebbentek, szög már nincs, hanem a fény s a lét és a mindenség óceánja ömlik beléjük. Mi egy ilyen lélekkel szemben a király a maga trónján, Ráfael a maga Madonnái előtt, Michelangelo a maga Mózesének lábainál? Új, hatalmas, nagy világ! Mi a tojás a belőle kibújt s a napsugárba merült sasfiókkal szemben, mely az égen úszik? Mi a szerény, alaktalan magocska a belőle kinőtt, színpompás virággal szemben?
c) S mily benyomásokon ment az a lélek keresztül, melyen egy ily új mindenség tükrözött? Mily benyomásokat vett, midőn az élet és a rendeltetés erkölcsi fölsége, a szabadakarat nagy felelősségével rendítette meg öntudatát? Midőn a szentség s a tökély ítélőszéke elé lépett, hogy Krisztus szemébe nézzen, s arcáról leolvassa a tetszés, vagy nem-tetszés örök ítéletét? Ah, mily komoly, nagy lelkek ezek! Hogy kivedlettek a földi érzés és fejletlenség báb- és álcaszerűségéből! De ami őket mindenekelőtt jellemzi, az az örök üdvösség és az örök hála kifejezése arcukon. A lelkek, kik kegyelem állapotában halnak meg, az örök boldogság, a célbaérés győzelmes öntudatával teljesek: immortalitate pleni; átharsog rajtuk a végleges diadalnak néma éneke. Az egész föld öröme és szenvedélye, szerelme és élvezete csak a novemberi éjnek ködfoszlánya az élet s az öröm ez elragadtatásával szemben. Ezek alapjában mind extatikus lelkek. A végtelen boldogság énekének húrjai már föl vannak hangolva; várják a szerető jegyesnek, az Istennek kezét, hogy közéjük nyúljon.
d) De az Isten késik; az ének még néma; tudják ők jól, hogy miért. Érzik tökéletlenségüket s bűneik és gyarlóságaiknak nagy adósságát. Halálos bűn nélkül is egy gyönge, gyarló, bűnös élet elégtétele nyomja őket. S ők eleget akarnak tenni. Nem hogy készteti őket az Isten igazságossága, nem; ők maguk égnek a vágytól, hogy eleget tegyenek, hogy lelkükről a foltot, az árnyat letöröljék, hogy szívük nagy, nagy fájdalmát oltsák s a sokszor megvetett, ignorált és gyávaságban meg nem követett Istent megengeszteljék. Mert hiszen ép e lelki nagyságban és fölényben s az élet erkölcsi föladatainak átérzésében járja át őket és zúzza össze őket tökéletlenségük öntudata. Ó, hogyan adjunk elégtételt neked, neked imádott isteni szépség, melyet ignoráltunk s annyiszor megvetettünk? Hogyan törüljük le e szomorú öntudat árnyát lelkünkről? Mit tegyünk? Hah, tenni, tenni itt már különbet nem lehet, mint a legnagyobbat, amit a szeretet tehet: a szenvedés tüzében valamikép megsemmisülni és a lángon keresztül az imádott jegyes karjaiba megtisztulva repülni kívánnak! Az extatikus szeretet meg akar semmisülni foltjaiban, salakjában, hogy megdicsőülten s szerelemittasan nézzen az örök szeretet szemébe. Van itt tűz, van itt extázis, van itt vulkanikus szenvedély az istenülni kívánó lelkekben. Szeretetet és áldozatot lehelnek. Azért nagylelkű és epedő vággyal rohannak a szenvedés lángjaiba!
e) S mit teszünk mi, kik e „divina commedia” szemlélői vagyunk és kik bennük testvéreinket tiszteljük és szeretjük? Amily mohó vággyal akarnak szenvedni, hogy Istennek elégtételt nyujtsanak, époly mohón kívánják, hogy az elégtételt értük mi is Istennek bemutassuk, hogy szenvedéseinkkel, bőjtjeinkkel, imáinkkal segítségükre siessünk. Igen, segítsük őket! Lábainknál a virágok, a jócselekedetek, melyekből koszorút köthetünk nekik. Hatalmunkban áll levenni fejükről a gyászfátyolt és levonni lantjukról a szemfedőt. Testvéri kézzel elsimíthatjuk arcukról a szent szomorúságot és fölajánlhatjuk nekik a vígság olaját. Hozzuk hát elő a liliomos jegyesi öltönyt, kenjük föl fejüket olajjal, koszorúzzuk meg őket, mirtust a hajukba, pálmát a kezükbe, s zörgessünk a mennyország kapuin; megnyílnak nekik. Egy lelkes tekintet az örök hazába, egy mély lélekzés az örök tavasz leheletéből, az megoldja némaságukat, s ők rázendítenek az örök ifjúság és az isteni élet énekére! – Szent tehát és üdvös cselekedet a holtakért imádkozni, hogy megszabaduljanak bűneiktől.