A sírhant virágain játszik a napsugár, fönt az ágon madár énekel, a mezők jókedve elkacag a sírok fölött, de a hit komoly s a síron túl fölséges világot láttat, a lelkek világát. Komoly világ, a halhatatlanság, örökkévalóság, a szépség és szentség s az erkölcsi tisztaság stílusában! Milyenek azok a tisztuló lelkek?
a) Mi még nem tekintettünk oly szembe, mely az örökkévalóságot szemléli és nem ismerünk lelket, mely átéli a halhatatlanság öntudatát. Igaz és mély értelmű az a szó, hogy „más világ”. Mi földön járunk, míg a tisztuló lélek lábai alatt nincs talaj. Időben és térben élünk; ők is időben élnek, de a halhatatlanság érzetében nincs végük; fáradságot, gyöngeséget, elhalást nem szenvednek; a korlátokból kiemelkedve az örökkévalóság benyomásai alatt állnak. A legmélyebb kérdések előttük meg vannak oldva; a legmélyebb filozófia s a legmagasabb theológia problémáin túl vannak. Más fényben és légben, más világban élnek. – Milyen ezzel szemben a mi életünk? Valóságos álcák vagyunk; begubózva függünk a lét szálán; tompán és renyhén érzünk, valami elmosódott fény hat el elborult lelkünkbe; várjuk, mikor lesz már több világosság!
b) Föllép ott a túlvilágon a maga pompájában a végtelen szentség, mint fény, mely vakít, mint szépség, mely minden fogalmat meghalad, mint nagyság, melynek méretein a gondolat kifárad. Szemben állnak a lelkek az Istennel, mint a lét óceánjával, mint emésztő tűzzel, melytől világok zsugorodnak s lehelletétől hamuvá válnak. Ez a végtelen Isten veti latba a fejletlen lélek súlyát; de Krisztus vérét s a kegyelem zománcát látván rajta, kegyelmez neki, bár a tökéletlenséget tűzzel veszi ki belőle. Az Isten megnyitja a lélek szemét, hogy lássa saját alaktalanságát, csúfságát, nyomott, alacsony lelkületét; e szemlélettől lesz igazán alázatossá és bűnbánóvá. Mint a művészek körébe tévedt palatáblás gyermek, szegényesen áll a perspektívának s a színek harmóniájának titkaival szemben: úgy áll ügyefogyottan az elköltözött lélek Istennel szemben. Ízleli nyerseségét s érzéketlenségét a természetfölötti világban; ki nem forrt gondolata mindmegannyi bütyök rajta; szenvedélyei durvák, érzelmei faragatlanok; szatócs-, kofa-stílus, királyi koncepciókhoz nem szokott; kicsinyes, töpörödött. Érzi, hogy az Isten távol van tőle és a szeretet húrjai meg vannak eresztve; alacsony, keskeny homlokán nincs meg az áhitat kenete.
c) A túlvilág fölséges atmoszférájában érzi át a lélek az erkölcsi tisztaság nagy kötelességét, s elmaradottsága, mint nagy szomorúság verődik ki arcán. Mit csináljon? Mindenre kész volna, hogy mulasztását jóvá tegye! Itt ismeri föl, hogy szenvedés által közelítheti meg Istent és törülheti le foltjait, és azért az isteni célok öntudatában, a boldogság vágyától űzetve, szívesen megy a szenvedés tüzébe! Szenved a végleg boldogulni s tisztulni akaró lélek szenvedélyével s áldozatkészségével. Szenved mohón, szenved lelkesen, mert ki akar irtani mindent, ami rossz; ki akar égetni minden foltot, szennyet, hogy az Isten szeme ne akadjon fel rajta. Pedig az Isten élesen lát, lát a lélek fenekére. Ha az ember gondolatai szerint való átalakuláshoz annyi kín, annyi tűz és a könnyeknek annyi választó vize kell: mennyi kell az Isten gondolatai szerint való átalakuláshoz! Ők már értik a keresztény tökéletesség jelszavát: törd meg magad, s az eleget tevő Krisztussal tudnak tűrni és szenvedni.