a) „És bejövén Jézus, átment Jerikón. És íme egy Zakeus nevű férfiú, ki a vámosok feje és gazdag vala, kívánta látni Jézust, hogy ki ő; de nem láthatá a seregtől, mert alacsony termetű vala. És előre futván, fölhágott egy vad fügefára, hogy lássa őt” (Luk. 19,1). Látni akarja a hatalmas, csodálatos embert; követésére még nem gondol. Útfélen áll, útféli fára mászik s néz. Ettől a tekintettől, melyet a kíváncsiság vet az Úrra, mint történeti egyéniségre, Zakeus el nem változott volna; látta volna, lemászott volna és élt volna tovább. Ezek a terméketlen gondolatok, érzések, tekintetek… nem az Isten magvai. Ha vannak is indítások, de új világot nem teremtenek. Hány eseményt nézünk, hány könyvet olvasunk; föl is ébredünk föladatainknak öntudatára… csupa látás, nézés, lelkesülés, de sok terméketlenséggel. A hideg, fényes eszmények imponálnak, de nem adnak teremtő, alakító lelket!
b) „És midőn ama helyre jutott, föltekintvén Jézus, látta őt.” Jézus néz reá; Zakeus elfogja kegyes tekintetét, mely a lelkébe mélyed, azt átjárja és megaranyozza. Ki tudná e bepillantó pillantást ecsetelni; az Isten beömlése s az erő közlése az; az ilyen tekintettől fölmagasztosul a lélek. – Nem ismerem meg őt, ha ő maga nem néz rám; kérve kérem tehát, hogy ő nézzen, ő jöjjön, ő hívjon s szólítson, ő a meleg, édes, erős élet, mely eltölt és szeret.
c) „És mondá neki: Zakeus! sietve szállj le, mert ma a te házadban kell maradnom.” Mily sietség fogja el, a lélek lelkendezik benne; siet haza s előretör. Mily új világításban lát utcát, embert, házat, feleséget! Egy-két lelkes szót mond ennek is, annak is, a többit sugárzó arca mondja el. A tömeg izgalma most ünneppé lőn benne; a próféta jön és hozzá száll… már itt is van. Mily könnyű szolgálni az Úrnak, mikor a nagy méltatás érzete szeretetté válik bennünk.
d) „Meghallván pedig Zakeus, mondá az Úrnak: Uram! íme javaim felét a szegényeknek adom; s ha valamikor valakit megcsaltam, négyannyit adok vissza.” Ime „örvendve” fogadja az Urat s fölségének hódol az új, az átalakított ember érzelmeivel. Rabja voltam a pénznek; ezentúl nem leszek; megkárosítottam mást; ezentúl jóváteszem; csak bírjalak téged, szeretetedet, méltatásodat. – Mikor a jóság, a szépség, az erő, az élet ajtónkon kopog, ne zárjuk ki, hanem fogadjuk be örömmel s engedjünk hatalmának. Hisz’ mérhetetlenül többet ad, mint vesz; pénzt, buta rögöt, testet-vért kíván s helyébe lelket, erőt, örömöt ad.
e) „Mondá neki Jézus: Ma lett üdvössége e háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia: mert az ember fia azt jött keresni s üdvözíteni, ami elveszett vala.” Üdvösségem lesz, mikor Jézus bevonul, s tudok megalázódni, buzdulni, tisztulni, örülni, áldozni; mikor lelkem fölpezsdül jókedvemben s gondolataim lendülnek; mikor érzéseim kifeszülnek és tiszta szférákba emelkedem! Hát csak szabad utat e kristály-áramoknak! Ne mondja senki, hogy nem bírja. Szeretni tudunk, szeressünk s áldozzunk. A nemtelent mossuk s égessük ki, s higgyünk a jóban és erejében. Jézus barátsága átalakít s megment!