a) „Hasonló mennyeknek országa a családos emberhez, ki jókor reggel kiment míveseket fogadni szőlőjébe… És kimenvén három óra tájban láta más hivalkodókat állani a piacon” (Máté 20,1). Az Isten országa munkakedv és tevékenység, melyre Isten lelkesít s melyért ő fizet. Akarja, hogy dolgozzunk, hogy erőinket munkában kiváltsuk; ahhoz erő és lélek kell; egészség és jókedv. A lélek és jókedv visz, kitartást ad s jó fogást biztosít. Nélküle iga s nyögés az élet. A munkában fejlik ki erőnkkel egyéniségünk is; szóval munka által az élet kinccsé lesz, s a világ is körülöttünk jobb lesz. Fájdalmas és szomorú a dologtalanok sorsa: Mit álltok itt egész nap hivalkodva? Az erők s energiák Istene méltán veti a renyhék szemére a dologtalanságot; Isten ments, hogy ez nekem is szóljon. De soknak szól! Főleg a jobbmódú asszonyoknak és a magasabb társadalmi rétegekből való leányoknak, kik munkátlanul töltik vagy dilettantizmussal rontják életüket; unatkoznak, idegesek, keserűek lesznek. Álljunk ki érző szívvel a világ piacára; érezzük át felebarátaink sokféle baját, s megcsendül az Isten szava, mely munkát jelöl ki majd nekünk is.
b) „Menjetek ti is szőlőmbe.” Szőlőjébe küld. Az Isten szőlője az élet a maga sokféle hivatásaival s örök céljával. Itt dolgozik mindenki a maga helyén, a társadalom, hivatal, család, intézmények keretében. Dolgozunk Isten gondolatain, dolgozunk a jobb világon. Tegyük ezt öntudattal; bármit teszünk, tegyük a krisztusi egyéniségnek tisztult, nemes, emelkedett fölfogásával. – Van sok munkánk, sok dolgunk s vállalatunk, melyet az idő folyása talán üresnek s látszat szerint hiábavalónak tüntet föl; de csak iparkodjunk azon, hogy erőnket jól fölhasználjuk, s hogy ne inspiráljon minket soha önzés, makacsság, szűkkeblűség, elfogultság. Állítsuk bele a nemes egyéniséget mindenbe, hogy szórakozásunk is erkölcsi tett legyen. Tegyünk jót s tegyük a jót jól, s a jó alatt ne csak bőjtöt, imát, alamizsnát értsünk, hanem mindent, amit öntudattal végzünk. Kérdezzük gyakran: mit tegyek most legjobb tudásom s legnemesebb indulatom szerint?!
c) „Isten szőlőjében” Isten gondolatain dolgozván, az ő munkatársai leszünk. Isten dolgozik mindenben s mi vele! Minél nemesebb s lelkibb a munka, annál igazabb, hogy Istennel dolgozunk. Isten legszebb műve az ember, s a világban minden munka valamikép érte folyik, de különösen az, mely közvetlenül szolgálja a lelki világot, a fölvilágosodást, a hitet, az erkölcsös életet, az erényt. Fektessünk erre nagy súlyt, s ha csak egyetlen egy jó érzelmet ébresztettünk valakiben, higgyük, hogy ezzel is jobb lett a világ.
d) „Jókor reggel kiment… Kimenvén három óra tájban… és ismét kiméne hat és kilenc óra tájban… tizenegy óra tájban.” Isten különböző időben szólít munkára; legyünk hálásak a hívásért s hűek a kegyelemhez. Ne emlegessük panasz néven, hogy korán hítt, hogy mi viseltük a nap forróságát s terhét, mialatt mások élték világukat. Hát panaszkodjunk-e azon, hogy az élet s nagy kötelességeink öntudatára jókor ébredtünk, – hogy életünkben tartalmat s mélységet korán találtunk, – hogy el nem tévelyedtünk s kincseinket el nem pazaroltuk? Ez a legnagyobb jótétemény; „a juventute mea vocasti me”, boldog vagyok, hogy ifjú koromban hívtál engem! Ezért külön hála jár! Másokat később hívott. De mindenkit hív s kész elfogadni bármikor. Késő nincs, míg élünk, s elérhetjük még a tizenkettedik órában is azt, hogy az örök életet elnyerjük. De mily kár az időért, melyet nem Istennek éltünk. Ha a szentek emlékezetén folt s boldogságukon árny lehetne, úgy bizonyára az elveszett időnek tudata volna az! Senki se mondja: „Későn van”, hanem szeresse az Istent s szolgáljon neki annál buzgóbban, minél több időt veszített eddig is.
e) „Mikor pedig beesteledett,… eléjövén, kik tizenegy óra tájban érkeztek vala, vőnek egy-egy tizest. Eljövén pedig az elsők is, azt vélték, hogy többet nyernek, vőnek pedig ők is egy-egy tizest és zúgolódának.” A jókor munkába álló munkások szemét szúrja, hogy a később érkezettek is egyenlő munkabért kapnak; zúgolódnak, irígykednek s lázadnak. A „mennyországot” véve, melyet már itt élvezünk, ha Istent szeretjük, s azt, melyet a túlvilágban várunk, e zúgolódás esztelen, mert az minden emberben más és más. Az enyém az, melyet én dolgozok ki magamnak. A munka alatt itt a hitből való szép, krisztusi életet s nem a külső sikereket és vívmányokat értjük; aki a krisztusi típust kialakította magában, ha hosszú, ha rövid idő alatt, s meghal, az üdvözül. Egyenlőségről szorosan véve szó nem lehet, mert minden ember más és más; csak cél-érés tekintetében, vagyis arra nézve, hogy üdvözülünk, – lehetünk egyenlők; mélység és tűz, szépség s erő tekintetében nem. – Kár volna, ha sok éven át piszmogva, kapkodva nem érnék messzibbre, mint mások rövid időn át. S ha Krisztus él bennem, mit irígykedjem? Minden ilyen lélek szép! Mit irígykedjék a kankalin az ezerjófűre vagy a nefelejtsre? Legyünk krisztusiak, e szépség erő s öröm s élet!