Minden gyermeknek szereteten kívül tisztelettel kell Isten iránt viseltetnie; az istentiszteletet a religió gondozza. De valamint a szeretetet pietássá ihlette át a finom lelkiség: úgy a religióban fölléptette a devóciót. Pietás az a szeretet, mellyel a lélek átfogja az Urat; devóció az a tisztelet, mellyel tiszteli, kultiválja.
a) Devóció sokféle van. Devovere, annyi mint átadni. Először ember embernek adja át magát szolgálatára készen. Devóció a szolgának odaadása ura iránt. Devóció a kedves testvérnek átadása betegei iránt; [aki] azoknak él! Devóció a Szent Bernát hegyén élő szerzetesek téli szolgálata. Devóció a király szolgáinak ragaszkodása egész az önfeláldozásig. Igy átadhatjuk magunkat az Úrnak is többfélekép: a parancsok megtartása, a hűség s a szeretet által, mely kiragad s elragad Istenbe. Azonban a jó, nemes, erényes életet nem hívjuk devóciónak; a devóció az istentiszteletben, a kultuszban, a liturgiában való odaadás. Ez a devóció építette a templomokat és oltárokat, ez virágoztatta ki ünnepekké a dogmákat; a ceremóniák fölfutó rózsakoszorújával, élő koszorúkkal díszítette az istentiszteletet; ihletett művészeket, nagyszerű koncepciókat hívott létbe… oltárai füstölögnek az introitus s az offertórium tömjénfüstölésétől vissza föl Salamon hekatombájáig, s onnan ismét visszafelé Ábel áldozatáig. Ez a devóció tud imádkozni, énekelni, ez odalép az oltárhoz és tógája elváltozik redős albává, palliuma stólává, kazulává és istentiszteletet végez! Istent tisztelnünk kötelesség s vigasz, és megtehetjük azt magányunkban épúgy, mint nyilvánosan. Fogjuk föl nagy érdeknek a nyilvános istentiszteletet; legyen az a közélet egyik megszentelése. Menjünk szívesen a szentmisére s emeljük tőlünk telhetőleg díszét.
b) S milyen legyen ez a mi odaadásunk? „Prompta voluntas ad divini cultus actus exercendos” készséges, lelkes, kitartó akarat, figyelem és odaadás az istentisztelet végzésében. Ez a „prompt” akarat nemcsak templomokat épít, de díszít is, söpör is; az istentisztelet fényét emeli: készséggel hajt térdet; áldozik áhítattal, kezeit összetéve; tiszteli az egyház szokásait, funkcióit; szeme, arca a templomban olyan, mint az öröklámpa. Egy szentáldozás „comme il faut”, ragyogó példa. Nincs religió, hol nincs devóció; a devóció a religió imája.
c) Honnan a devóció? „In meditatione mea”, az elmélyedő lelkekben gyúllad ki a tűz. Honnan legyen a készség az akaratban?… „Voluntas ex intelligentia”. Jézust látni… ezt az édes megtestesülését mindannak, ami erős és szép, „qui dulci vita inescat”, aki elbűvöl életével s aki oly fölségesen tud magának élni, és engem is arra utal: magadnak élj. Az ő árnyéka vetődik reám; egyéniségének benyomása eltörülhetlen, s e közelségben pattannak gondolataim és indulataim rügyei, tavaszom van. „Memor fui Dei et delectatus sum”, emléked örömöm, s közeledben „devót” teremtményed leszek. Jézust kell néznem, aki imádkozik a hegyen, a Táboron, a pusztában, a templomban, s akinek imája oly fölséges és édes, hogy próféták, Mózes és Illés jönnek le hozzá, s angyalok szolgálnak neki. Mily fölséges asszisztencia! Lelkük lobogó fáklya; szívük tömjénes parázs! Mily gyertyafény, mily tömjénfüst!