De ne csak magadat szoktasd le a káromkodásról, hanem minden erélyedet, s tekintélyedet latba kell vetned, hogy arról másokat is leszoktass. Főképp az elöljáró, apa, anya tartsa azt lélekbenjáró szoros kötelességének. Ennek meg kell lennie, még ha a legszigorúbb eszközökhöz kell is nyúlnod. Mert a család, a község, a haza közérdeke, hogy megszűnjék a káromkodás. Egy-egy káromkodó ugyanis olyan, mint a rossz villámhárító; levonja az átkot, a csapást az egész házra, sőt az egész hazára. Szólaljunk azért fel szigorúan, ha valahol káromkodás üti meg fülünket!
„Nem tűröm, hogy az édesapámat gyalázzák”, kiáltott egy úr a káromkodó bérkocsisra. „Ki bántotta az úr apját?” – kérdi viszont haraggal a kocsis. „Isten több még, mint az édesapám!” volt erre a bölcs és szép felelet. Még a kutya sem tűri, hogy az urát bántsák, s te szó nélkül engeded Uradat, Istenedet a sárba tiporni?!
Szienai Szent Katalin gyermek korában egyszer későn jött haza, mert ájtatos szívecskéje őt a templomba a szentmisére húzta be. Anyja az elmaradás miatt bosszankodva, átokkal fogadja. „Ó anyám”, kiáltott erre a gyermek, „inkább verj meg engem, csak ne bántsd a jó Istent!”
Azonban, ha a körülmények folytán szinte lehetetlen fölszólalnod a káromkodás ellen, legalább soha el ne mulaszd, valahányszor káromkodni hallasz, Jézus isteni Szívét nyomban megkérlelni, s ha teheted, egy-egy szentáldozás által e jóságos Szíven ejtett sebeket, melyeket e szörnyű bűn ejt, gyógyítgatni s a haragvó isteni Felséget megengesztelni!