„Az erények segítenek a mindig szentebb életre.”
,,Ne úgy égj el, mint a hamu alatt elhamvadó parázs. Lámpatartóra való világosság vagy, és Isten házában mindenkinek világoskodnod kell!”
Romuáld 951-ben született Ravennában. Nemes családból származott, úgy nevelkedett és élt, mint a korabéli fiatalok: testi örömöket hajszolva. Húsz éves lehetett, amikor megváltozott életvitele. Apja és a nemesi rokonok közt fegyveres összetűzés történt, amelyben apja megölte egyik ellenfelét. A gyilkost vezeklésre ítélték, ő azonban vonakodott ennek eleget tenni.
Ekkor Romuáld, apja helyett, – hogy elégtételt adjon -, bevonult negyven napra a classei Szent Apollinárius-kolostorba. Egy éjszaka virrasztás közben megjelent neki Szent Apollinárius, akinek tanácsára elhatározta, hogy szerzetes lesz. 972-ben le is tette a szerzetesi fogadalmat. Később apja is megtért, kolostorába lépett, és szentség hírében halt meg. Romuáld három évig élt a kolostorban. Szerzetestársai azonban meggyűlölték, mert az ott uralkodó laza fegyelmet nyíltan helytelenítette. Ekkor, apátja engedélyével a velencei síkságra távozott, ott egy Marinus nevű remete vezetésére bízta magát, aki megtanította a szerzetesi életre és a latin zsoltároskönyv olvasására.
Romuáld és Marinus körülbelül három éven át tartózkodott velencei területen. Kapcsolatba kerültek Orseolo dózséval, aki tanácsot kért tőlük, mert hatalomra jutásának körülményei miatt lelkiismeret furdalása volt. Romuáldék rábeszélték, hogy mondjon le, és legyen szerzetes. Erre a dózse barátaival együtt titokban elhagyta a várost és szerzetes lett.
988-ban Oliba gróf kért lelki tanácsot Romuáldéktól, neki is azt ajánlották, hogy legyen szerzetes. Mivel a gróf vazallusainak ellenállásától tartott, tanácsadóival együtt Montecassinóba ment, ott tett szerzetesi fogadalmat, de két év múlva meghalt.
Marinus Montecassinóból Dél-Itáliába ment, ahol hamarosan megölték a fosztogató szaracénok. Ennek következtében Romuáld 989-től több évre magára maradt. Szigorú aszkézisben élt és helyet keresett a letelepedésre, amit meg is talált Pereumban, a Ravennától tizenöt kilométerre lévő mocsaras vidéken. Itt megismerkedett a fiatal német császárral, III. Ottóval, aki felkérte, hogy legyen az Apollinárius kolostor apátja. Romuáld nehezen egyezett bele, egy év múlva le is mondott, mert nem érezte magát alkalmasnak.
Újra Montecassinóba ment meglátogatni egyik súlyos beteg barátját. Betegápolóként egy éven át ott tartózkodott, majd barátja egyik tanítványával Rómába ment, ahol két másik tanítványt talált. Amikor 1001-ben Rómában fölkelés tört ki, Romuáld társaival együtt visszatért Pereumba, ott remeteséget alapított, ahová további tanítványok is jöttek.
Romuáld 1004-ben újabb remeteséget alapított Val di Castróban, amihez az évek folyamán további közösségeket, valamint egy apácakonventet csatolt hozzá. Amikor öt évvel később hírül hozták, hogy egyik tanítványa Lengyelországban vértanúságot szenvedett, elhatározta, hogy ő is megszerzi a vértanúság koronáját.
Húsz kísérővel útra is kelt Kelet-Európa felé, de kora és gyenge egészsége miatt hamarosan vissza kellett fordulnia. Itáliába érve Fonte Avellana közelében telepedett le. Hét évig maradt ott, zsoltárokat tanulmányozott és kommentárokat írt. Innen 1023 után ismét tovább vonult, ahol megalapította újabb remeteségét Camaldoliban. Később ez lett a kamalduli szerzet anyakolostora. Halála után, utasításaira, az általa megalapított remeteségben élő összes remetét a kamalduli rendben egyesítették .
Amikor szentünk halálának közeledtét érezte, visszatért Val di Castróba. Cellát és oratóriumot építtetett magának, és ott halt meg 1027. június 19-én.
Öt évvel később tetemét romlatlan állapotban találták, ezért Róma engedélyezte, hogy szentként tiszteljék. 1481. február 7-én ereklyéit Fabrianóba szállították, és erre a napra tették ünnepét. Az új naptár szerint június 19-én, halála napján ünnepeljük emléknapját.
Romuáldból vonzó lelkierő áradt, ezért püspöke figyelmeztette, hogy ne zárkózzék be a remeteségbe, hanem menjen az emberek közé:
,,Ne úgy égj el, mint a hamu alatt elhamvadó parázs. Lámpatartóra való világosság vagy, és Isten házában mindenkinek világoskodnod kell!”
Szentünk követte a fölszólítást, az emberek közé ment, hogy tanítsa és segítse őket, majd a buzgóbbakkal újra elvonult, hogy remeteként éljen. Soha sem maradt sokáig egy helyen, mindig újra és újra fölkerekedett, hogy másutt szolgáljon Istennek és az embereknek.
„Nyugtalan a földi ember..” mondja egyik énekünk (Glória 158). – S ez való igaz!
Sajnos, a ma emberét egész más nyugtalanság űzi, mint Romuáldot. Bennünk a testi kielégületlenség uralkodik, és anyagiak utáni vágy hajszol. Meg kellene tanulnunk nyugodt szívvel keresni a jobbat, szebbet, értékesebbet.
Romuáld mély alázattal fogadott mindent, sőt a jogtalanságot is készségesen eltűrte.
Életrajz írói beszélnek egy nemesi származású szerzetesről, aki nem tudott leszokni féktelenségeiről. Romuáld megintette őt, segítséget ajánlott neki, ő azonban hibái elismerése helyett, a szerzetesek előtt Romuáldot vádolta féktelenséggel.
A szerzetesek hitelt adtak a vádlónak, kemény vezeklésként megtiltották Romuáldnak megtiltották, hogy misézzen. Ő szó nélkül elfogadta a meg nem szolgált büntetést. Amikor fél év múlva újra oltárhoz lépett, társai szeme láttára hosszú elragadtatásba esett, ahol mennyei megbízatást kapott, hogy írjon könyvet a zsoltárokról.
A sok jogtalanság, mely napjaink emberét éri, sokszor égbekiáltó, ezért ne csak földi eszközökkel küzdjünk ellene, hanem kérjük Szentünk égi segítségét is!
„Bárcsak a te testedben élhetne az én lelkem!” (III. Ottó császár szavai Szent Romuáldhoz)
Szent Romuáld apátot arra választotta ki az Isten, hogy remeteként az imádságnak szentelje életét.
„Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait” (Lk 11,1)
Jézus minket is imádkozni tanít, imádkozni hív. Alakítsuk életünket úgy, hogy a napi imádság fontos helyet kapjon mindennapjainkban.