„Magam gondoskodom nyájamról – mondja az Úr, pásztort rendelek föléjük, aki majd legelteti őket: Én, az Úr leszek az Istenük!” (Ezékiel próféta)
Szent Titusz mint Szent Pál egyik legbuzgóbb munkatársa kitörülhetetlenül beleírta nevét az apostoli egyház történetébe.
A szent püspök a későbbi görög leírásoknak legendákkal átszőtt előadása szerint Kréta szigetén született, egész fiatalon Jeruzsálembe került és ott Jézus csodáinak láttára a legelsők között csatlakozott a fiatal keresztény gyülekezethez. Bizonyos, hogy pogány szülőktől származott és Szent Pál hatása alatt lett keresztény. Azonnal mesteréhez csatlakozott és jámborságával, életrevalóságával annyira megnyerte tetszését, hogy a nevezetes jeruzsálemi zsinatra is magával vitte őt, mint a pogányból lett keresztények képviselőjét. Itt egyes túlzó zsidókeresztények hangosan követelték az apostoltól, hogy Tituszt is kötelezze a zsidó törvény megtartására; Szent Pál azonban éppen a zsinat végzésére való hivatkozással a leghatározottabban elutasította őket.
A jeruzsálemi zsinat után Szent Pál megbízásából Korintusba ment és onnét örvendetes híreket hozott a mindenfelől gondokba sodort apostolnak Macedóniába.
„Aki megvigasztalja a megalázottakat, írja, minket is megvigasztalt az Isten, Titusz eljövetele által; sőt nemcsak az ő eljövetele által, hanem azon vigasztalás által is, mellyel megvigasztalódott közöttetek, mert elbeszélte nekünk a ti vágyódástokat, a ti sírástokat, a ti buzgólkodástokat érettem, úgyhogy még jobban megörvendtem.” (2Kor. 7; 6-7.)
Később ismét a korintusi hívőkhöz küldötte őt az apostol azzal a megbízással, hogy adja át nekik hozzájok intézett második levelét és gyűjtsön közöttük szeretetadományokat a szegény jeruzsálemi gyülekezet számára. Ez alkalommal nagy elismeréssel emelte ki Titusz buzgóságát és korintusi híveinek megkülönböztetett szeretetébe ajánlotta őt.
Szent Pál Kréta püspökévé tette, majd magával vitte Rómába. Meddig maradt Titusz a nemzetek apostolának társaságában, nem tudjuk, mert a következő évekre nyoma vész a történelemben. Csak akkor találkozunk vele újból, mikor Szent Pál első római fogsága és rövid spanyolországi időzése után ismét Kelet felé irányozta lépteit. Ez alkalommal őt is magával vitte és Kréta szigetére érkezve egy ideig együtt fáradozott vele a hazudozásukról, agyafúrtságukról, restségükről és kicsapongásaikról hírhedt szigetlakók megtérítésén.
Mikor pedig ő maga kevéssel később Erasztus társaságában a tulajdonképpeni Görögországba indult, Tituszra hagyta a megkezdett nagy munka folytatását.
Nevezetesen megbízta őt, hogy városról-városra járva prédikáljon, s ahol elegendő számú hívőt talál, rendeljen püspököket.
A feladat legkevésbé sem volt könnyű az amúgy is anyagias és zsidóktól még külön megfertőzött krétaiak között. Ezért Szent Pál kevéssel távozása után jónak látta egy külön levélben figyelmeztetni Tituszt élő szóval adott tanításaira, és megkapó színekkel eléje rajzolta a püspök eszményképét. De Szent Pálnak a tanításon kívül más célja is volt levelével: látni akarta kedves munkatársát. Ezért meghagyta neki, hogy azonnal siessen Nikopolisba – hihetőleg az epirusi Nikopolisba -, ahol a telet tölteni szándékozik. Titusz természetesen nyomban indult és huzamosabb időt töltött Pálnál. Valószínűleg innét, Epirusból terjesztette ki működési körét Dalmáciára. (2Kor. 4;10)
Később újra visszament Kréta szigetére, ahonnét idővel a szomszéd szigetekre is megvitte az evangéliumi jóhírt. Ahol csak megjelent, mindenütt nagy hatással működött. Főereje azonban nem a szó, hanem a tett volt. Életmódjában híven követte Szent Pál példáját, aki ismételten testvérének , társának és segítőjének nevezi őt, és külön kiemeli róla, hogy miként ő, Titusz sem volt sohasem terhére a hívőknek.
A szent püspök a sok munka és hányattatás ellenére igen magas kort ért el. A hagyomány szerint már 94· életévében járt, mikor az igazak halálával csendesen kimúlt, püspöki székvárosában, Gortinában temették el.
Ezekiel próféta szavai igazolódnak be kettejük (Szt.Timóteus és Szt.Titusz) működésében:
„Magam gondoskodom nyájamról – mondja az Úr, pásztort rendelek föléjük, aki majd legelteti őket: Én, az Úr leszek az Istenük!’
„Urunk, Jézus Krisztus! Te a hit homályával akartad növelni alázatosságunkat, és megadni az emberi élet célját: üdvösségünket. Kérünk, tégy minket Szent Titusz közbenjárására készségessé a hitre, hogy valóban tanítványaid lehessünk. Aki élsz és uralkodol, mindörökkön örökké.” Amen.
________________
Szent Dorottya szűz és vértanú
„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, a lelket azonban nem tudják megölni.”
(Mt 10, 28)
† Kappadókiai Cézárea, 4. sz. eleje.
Legendája szerint egy cézáreai család leánya volt. Szépsége, okossága, alázatossága és szűzi tisztasága közismert volt. A Diocletianus-féle üldözésben Cézáreában az elsők között nyerte el a vértanúságot.
A császár megbízottja, Sapritius maga elé idézte Dorottyát, és felszólította a bálvány-áldozatra. A lány azt válaszolta, hogy a mennyei császár mást parancsolt, tudniillik, hogy a halandók neki szolgáljanak.
„Ítéld meg – mondta Sapritiusnak –, vajon a földi császárnak kell-e engedelmeskedni vagy a mennyeinek?”
Sapritius figyelmeztette, hogy gyorsan mutassa be az áldozatot, ha meg akarja menteni az életét, különben el nem kerüli a kínokat.
Dorottya azonban, aki csak a bűntől félt, ezt válaszolta:
„Kínzásaid rövid ideig tartanak, a pokol tüze ellenben, mely osztályrészem lenne, ha szavadra áldoznék, örökké tart. Balgaság volna a rövid ideig tartó szenvedés elkerülésére örökké tartó kínokba rohanni. Nem félek kínzásaidtól, mert az Úr mondta: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, a lelket azonban nem tudják megölni.” (Mt 10, 28)
Sapritius ekkor csigára akasztatta őt. Dorottya ekkor így szólt:
„Úgy látszik, csúfot akarsz űzni belőlem. Tedd meg hamar, amit tenni készülsz, különben nem láthatom meg azt, akit annyira óhajtok látni!”
„Kit kívánsz látni?” – kérdezte Sapritius. „Jézus Krisztust, az élő Isten Fiát” – felelte a lány.
„És hol van ez a Krisztus?” – folytatta Sapritius.
Dorottya a hitvallással válaszolt:
„Istensége szerint mindenhol jelen van. Embersége szerint ott ül az Atya jobbján a mennyországban, abban a boldog hazában, ahol soha sincs tél, hanem mindig tavasz van, ahol a rózsák és a liliomok mindig virágzanak. Neked is részed lehetne ezekben, ha kereszténnyé lennél.”
Sapritius ekkor félbeszakíttatta a kínzást, nehogy a hallgatók is kedvet kapjanak a kereszténységhez. Rábízta Dorottyát két nőre, Krisztára és Kallisztára, akik korábban keresztények voltak, de megtagadták hitüket. Azzal adta át nekik Dorottyát, hogy tántorítsák el hitétől. S ha ez sikerül, jutalmat kapnak. Kriszta és Kalliszta mindent elkövetett, de Dorottya erőért fohászkodott és okosan megfelelt minden csábító beszédre.
Külön kiemelte, hogy az Üdvözítő örök boldogságot ígér a síróknak és azoknak, akik üldözést szenvednek nevéért. A két nő elbizonytalanodott, Dorottya pedig így biztatta őket:
„Jó az Úr és bőséges irgalma mindazok iránt, akik teljes szívből megtérnek hozzá. Ne essetek hát kétségbe, mert tudós és jó orvos Ő, aki meg tudja gyógyítani sebeiteket; Üdvözítő, mert üdvözít, Megváltó, mert megvált, Szabadító, mert szabadságot szerez, csak térjetek meg teljes szívetekből!”
Kriszta és Kalliszta ere a lábához borult, s kérték, hogy imádkozzon értük.
Dorottya ekkor fölemelt karral így imádkozott:
„Isten, ki azt mondtad: Nem akarom a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen; Uram Jézus Krisztus, ki azt mondtad, nagyobb öröm lesz a mennyek országában az angyalok között egy megtérő bűnösön, mint 99 igazon, mutasd meg irgalmasságodat! Vidd vissza nyájadba őket, hogy példájukra megtérjenek hozzád mindazok, akik elhagytak.”
Egy idő múlva Sapritius számon kérte Krisztát és Kallisztát, akik megvallották, hogy nem tudták elcsábítani Dorottyát, hanem ők maguk újra keresztények lettek.
Sapritius fölháborodásában azonnal máglyára ítélte, s Dorottya szeme láttára elégettette a két hitvallót. Ezután újra kínoztatni kezdte Dorottyát. Ő arra kérte kínzóit, hogy siessenek, mert már nagyon kívánja látni mennyei Jegyesét. Sapritius végül fővesztésre ítélte.
Amikor Dorottyát a vesztőhelyre vitték, a menettel találkozott Teofil, aki rétornak készült. Csúfolódva mondta Dorottyának, hogy ha majd megérkezik Jegyeséhez, kinek országában mindig tavasz van, küldjön neki rózsát és almát.
A kivégzés előtt Dorottya kérte a hóhért, adjon egy kis időt, mert valamit el kell még végeznie. Imádságba merült, s egyszerre megjelent egy kisgyermek, s hozott magával három kinyílt rózsát és három almát.
Dorottya megkérte:
„Vidd el ezt Teofilnak és mondjad: Dorottya küldi neked Jegyesének kertjéből”. Ezután lefejezték.
Teofil elhencegett diáktársainak azzal, milyen szellemesen csúfolta ki a kivégzésre vitt Dorottyát. Miközben beszélt, megjelent a kisfiú, s egy kosárban átadta neki Dorottya ajándékát. Mindnyájan ámultak a rózsákon és az almákon, mert február lévén, Kappadókiában ilyet nem lehetett találni.
Teofilt ez annyira megrendítette, hogy hamarosan keresztény lett és megvallotta hitét társainak. Ezek előbb gúnyolták, majd följelentették és Sapritius őt is kivégeztette.
Dorottya a leginkább tisztelt vértanúszüzek (Virgines Capitales) egyike.
Szent Dorottya ereklyéi később Rómába kerültek, ahol befogadásukra a Trasteverében S. Dorotea templom épült. Itt Rómábanés Bolognában az említett csoda emlékére február 6. minden évbengyümölcsöt szentelnek. Ugyancsak a rózsalegendával függ össze, hogya kertészek patranájukként tisztelik Szent Dorottyát.
Ó, dicsőséges szűz, ó nemes vértanú, ó, rózsai boldogsággal fényes szent Dorottya, tégedet kérünk, hogy a te szerelmes Jézus jegyesednél esedezzél értünk, hogy adjon minekünk malasztot, békességet és dicsőséget.