„És minekutána elérkeztek az ő tisztulásának napjai, Mózes törvénye szerint Jeruzsálembe vivék őt, hogy bemutassák az Úrnak és hogy áldozatot adjanak…” (Luk. 2,22).
a) Annyi anya ment föl arra a szent hegyre Ábrahám nyomában, de mindegyik megváltotta gyermekét, s azon biztató öntudattal tért haza: gyermekem, enyém vagy. Csak egy anya találkozott, aki nem volt oly szerencsés, kitől Isten a bemutatást elfogadta úgy, hogy annak a gyermeknek életét kívánta – anya, ki úgy látszik, nem talált irgalmat – aki úgy látszik, ki volt szemelve, hogy megfizessen valamennyiért, s hogy ránehezedjék az Úr keze. S ez az anya nem a legrosszabb, nem a leghitványabb, nem a legnemtelenebb volt, hanem a legszebb, a legédesebb, a legnemesebb: a Boldogságos Szűz Mária. Miért? mert ha áldozatot hozni minden léleknek ékessége és szépsége, nagy áldozatokat csak nagy lelkek képesek hozni: a legnagyobb áldozatot a legszebb lélek hozhatta.
b) Az áldozat a lélek ékessége. Mert az áldozat szeretetből fakad. Amitől elválsz azért, hogy ragaszkodjál máshoz, az mutatja szeretetedet; ez az elválás az áldozat. Elválunk pénzünktől, mert szeretjük a szegényeket – elválunk vagyonunktól a becsületért – élvezeteinktől a tiszta erkölcsért – vigaszainktól az Isten dicsőségéért… életünktől Krisztusért. A Szent Szűztől Isten fiának életét kívánta, s a Szűz elszakadt tőle szívében mindjárt, az első percben, s ezt készséggel tette; bár nem volt, mi jobban fájt neki; s ezt titokban tette; csak ő tudja, meg még valaki… dícséret nélkül, önzés, hiúság nélkül… Az Isten a Szent Szűznek ezzel a tűzpiros szeretetével aranyozza be a jeruzsálemi templomot. Szegény a templom, mondták a zsidók, nincs rajta aranylemez, mint Salamon idejében; a pogányok nem veszik majd számba; de az Isten mondja: ne féljetek; aranynál, ezüstnél fényesebb díszt s a tenger gyöngyénél drágább ékességet adok rá, s ez az ékesség az áldozat szeretete.
c) S ez a legszebb dísze a közönséges, apostoli szentegyháznak. Az Isten mintha keresné s különös kedvét lelné az áldozatos lelkeken, s azok a lelkek is mintha kiéreznék, hogy mi tetszik az Úrnak; észreveszik, hogy áldozatot akar; szívet, mely úgy szeret, hogy érte tűrni, nélkülözni, sírni, szenvedni tud. Az igaz keresztények házait ez dicsőíti és fényesíti. S kivált a keresztény nők járuljanak a Boldogságos Szűzhöz, s mutassák be vele áldozataikat, ki fiát, mint a Szent Szűz, ha az Isten elviszi, – ki egészségét, boldogságát, hitvesét, – ki jószágát, becsületét, hírnevét, – ki szerelmét és szívének hajlamait. Ezek az igazán tiszteletreméltó lelkek. A világ nem tud róluk, de az Isten tud róluk, s ez elég! Az áldozat fönségén, mely oly gyakori, vigasztalódhatik meg lelkünk, s az áldozat kereszténysége biztosítja igazán a világ számára a kereszténységet.
d) S mit tesz az Úr Jézus a Szent Szűz karjaiban? Odaadja magát neki, hogy mutassa be őt az Úrnak. Nekünk is odaadja magát. Mienk ő; mienk embersége, szíve és lelke, rejtett élete és tevékenysége, szenvedése és dicsősége, szentséges anyja és angyalai, egyháza és a jó cselekedetek, a szentmisék, a purgatóriumban szenvedő lelkek keserve, a kegyelmek, melyek az elkárhozottaké voltak, a szentek szentsége és csodái, s főleg Jézus szívének minden érzelme és érdeme. S az ember mindezt fölajánlja, ezzel kopogtat és közbenjár, mert „minden a tietek, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár a következendők” (I Kor. 3,22). Ezzel ad hálát s bemutatja az Úrnak: Uram, nézd, mindez az enyém, s én felajánlom neked! Amit teszek, az ugyan kevés; ájtatosságaim, imáim sokszor hidegek! Szeretném dicsőségedet s felebarátaim testi-lelki javát előmozdítani, szeretném, de ha nem is sikerül, íme, még mindig gazdag vagyok. Téged mutatlak be az Úrnak főleg a szentmisében.