a) „És kiméne Keresztelő Jánoshoz egész Judea… és megkereszteltetnek vala tőle a Jordán folyó vizében…” (Márk 1,5). Folyóvizek felé igazodunk, melyek partján lelkünk föléledne. Isten végigfolyik a világon; nem szabad elszáradnom; igazodom hát feléje. Véges világban állok térben s időben; a váltakozó korok fölfogása fejlik, s világképünk is egyben-másban elváltozik. Kevés biztos s igaz ismeretem van; filozófok közt járok, kiktől sokat nem tanulok; de bizonyos realizmus jellemzi természetemet, mely biztosít, hogy a valóság nem játék; értelmem a materializmusban nem lel nyugtot, s a pantheizmusban, mely az én-t tagadja, elveszti önmagát. Én tehát a filozófiák álló vizeitől a hegyekből jövő folyóvizekhez menekülök; a történelmen végighömpölyög az isteni kinyilatkoztatás folyóvize. Ezek friss, erőteljes áramok; ide alázattal is járulok s bűneimtől itt fürdöm meg tisztává. Itt haladok, itt fejlem is. Itt nem ülünk pocsolyák partján, hogy szomorú képünket nézzük. Ó, Uram vonzz hát, segíts, vezess, tisztíts! Te mondod: ha rám hallgatsz, mint a dagadó folyam, olyan lesz a te életed! Legyen, legyen. A mocsárlázt utálom s ha folyóidra nem térek, megkapom.
b) „Megkereszteltetvén pedig Jézus azonnal feljöve a vízből… és íme szózat lőn mennyekből, mondván: Ez az én szerelmes fiam, kiben nekem kedvem telik” (Máté 3,16). A történelemben fejlődik ki az emberiség, s az Isten is ott lép hozzá. Hozzánk lépett Krisztusban; önmagát, a valóságot, igazságot, szépséget s kegyelmet benne mutatta meg nekünk; „plenus gratiae et veritatis, telve kegyelemmel és igazsággal”. Az ember Őt nézze s Hozzá ragaszkodjék; ne csússzék le a mechanizmusba a történelem magaslatairól s ne az egyéni benyomások s bizonytalan alakulások kháoszába az isteni képmás verőfényéből. Be jó nekünk, hogy spekulációnkon s nézeteinken kívűl van Krisztusunk, kiből világot legyőző bizonyosságot meríthetünk; általa s benne átvágja magát hitünk a tévely éjein s rebegi: tudom, kinek hittem; hitvallásom: hiszek Krisztusban! Ez az én világosságom s napsugaram; lelkem itt nő, kedélyem itt édesül; nem lesz sötét, nem is erőtlen! Lelkem előtt Krisztus mint a magas Tátra; a magaslatok vágya visz feléje! A magaslatok vágya a mélységből. Bűneim vannak, s kegyelmet keresek. Jézus a Megváltó a bűntől; ez a kereszténység. Általa s érte bocsát meg az Úr; ez az evangélium, mely sohse múlja idejét.
c) Hitemmel átnyúlok a világon túlra s ezt a túlvilági valót Krisztusban találom meg; benne szállt le hozzám; szerinte építem hát ki életemet, szerinte alakítom ki hitemet. Nem disputálok, nem kételkedem, hanem élek. – Sokat kételkedünk, mert keveset élünk. Karthauzi Dénesről írja Mougel: „Sokat akart tudni, hogy nagyon szeressen, a multnak azon szentjei közé tartozik, kiknek tudni annyi, mint szeretni”. Ugyanez a Dénes írja: „Olvassunk, tanuljunk hát, nem hogy az időt agyonverjük, vagy hogy emlékezetünket terheljük, hanem hogy fölüdítsük szellemünket, s szívünket Isten-szeretetre gyullasszuk”. – Sokat disputálunk, mert még nem élvezünk; aki élvez, vagyis mélyen él, az nem okoskodik sokat, akinek kincse van, az nem sopánkodik, hanem örül. Lelkemnek is kell levegő és napsugár; ezt hitem adja! Nem kételkedem, nem disputálok, hanem élek!