„És szülői esztendőnkint Jeruzsálembe járnak vala a húsvét ünnepére. S mikor Jézus tizenkétesztendős lett, fölmenének ők is Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint” (Luk. 2,41).
a) Jézus fölmegy a templomba örömmel, s áhítatának, bensőségének illatával tölti el azt. Volt már itt mint csecsemő, most itt van mint virágzó fiú. Megszenteli a templomot. Szenteli a templomot művészet, ima, áldozat, szépség, de mindenekfölött Jézus jelenléte s lelke. Az ő lelkét keresem s az imádság szellemét hozom magammal a templomba. Az imádó, hálátadó, engesztelő, kérő lélek sóhaja most is megszenteli a templomot. Hozzuk s kérjük ezt. Az imádkozó s áhítattól hevülő fiú-Jézus emléke kísérjen.
b) Szeret a templomban lenni; lelke átélte, hogy „mily kellemesek a te hajlékid, erők Ura! kívánkozik s eped lelkem az Úr tornácai után”. Örvend, szereti, átkarolja oltárait! Lelke itt van otthon, mert érzi: „boldogok, kik a te házadban laknak, Uram!” Elmerül az Istenbe az áldozat s a várakozás e szent hegyén; látja az oltárral szemben a magáét; érzi, hogy az Isten várja az ő áldozatát. E lelkülettel térjünk be sokszor templomainkba; íme itt „Jézus a templomban”, mint ott hajdanában; merüljünk el bele s vele; az arsi plébánossal mondjuk: Je l’avise, il m’avise. Szeressünk, örvendjünk, áldozzunk vele!
c) Jézus imádsága a templomban mint a tömjén; ilyen nem szállt még föl itt. Ideje volt, mert „áldozatot s ajándékot nem akartál, égő- s bűnáldozatot nem kívántál; akkor mondottam: íme jövök, hogy a te akaratodat cselekedjem” (Zsolt. 39,7). Behozta az igaz kultuszt, mely az egész embernek, a gondolkozó, érző, vágyódó, reménykedő embernek Isten-tisztelete, Isten-tisztelet „lélekben s igazságban”; ez a kultusz elveszhet racionalista gondolkozástól, puritán ridegségtől s épúgy gondatlan, szentségtörő bizalmaskodástól. Mély Isten-félelmet hozott közénk az Úr; közelében érezzük, hogy „ez a hely szent” s megtesszük, amit kíván tőlünk: „Féljetek az én szentélyeimnél. Én vagyok az Úr!” (Levit. 16,2). De a félelemnél nem áll meg; kiönti szívét hálában, szeretetben. Koncentrálja szívében a világ imáját. A mi Isten-dicsőítésünknek gyönge sugarai szívében mint erős lencsében kigyúlnak; ezer életet ajánl föl; elzeng minden dícséretet és kantikumot, mit próféták énekeltek. Majd mint sas emelkedik s vonz minket is föl, majd mint kotlóstyúk kiterjeszti szárnyait fölénk s engeszteli az Urat. Ezt teszi Jézus most is az Oltáriszentségben. Vessük le lelkünk darabosságát, hogy lássunk s hevüljünk.
d) Jézus jelen van az áldozatnál; fölérti mély jelentését; lélekben látja Ábel, Ábrahám, Melchizedek áldozatát s a következő korok füstölgő oltárait; füst ez mind, szétoszlik; inkább jel mint valóság. A valóság Jézus szíve: oltár és áldozat; „Ime jövök…” suttogja. A vértanúság vágya a szentekben csak árnyéka Krisztus áldozati vágyának. Belepirult a Fiú, s ragyogott a szeme. Ez a Megváltó Jézus életének hajnalpirja. Ily érzésekkel készüljünk az életre, a hivatásra; az áldozatos szeretet pirja a lélek tavaszának szépsége, s szép, munkabíró élet napjának biztosítéka!