Nagyon is messze jár az igazságtól, aki midőn Isten nevéről hall, csupán erre az öt betűből álló szóra gondol: „Isten”. Ugyanis, mint már a római káté tanítja, „midőn Istenről beszélünk, a mi Urunk, Teremtőnk egész felségét s tekintélyét kell értenünk”. Ez a felség s tekintély pedig oly végtelenül nagy s magasztos, hogy teremtett elme soha fel nem érhette s így a nevét ki nem találhatta volna.
„Ha tudjátok, mondjátok meg nevét” (Péld 30,4), mondja maga a Szentlélek.
Midőn Isten megalkotta az állatokat, „vivé azokat Ádámhoz, hogy lássa, minek nevezze azokat”. (Ter 2,19) És Ádám sorra megnevezte valamennyit, mert Istentől kapott lángelméjével nyomban felismerte természetüket s tulajdonságaikat.
Sőt magát, élettársát is megnevezte Ádám: „Ez csont az én csontomból és hús, az én húsomból: ez férfiúinak hivatik, mert férfiúból vétetett”. (Ter 2,23)
De, kérdem, megtalálhatta volna‑e Alkotója nevét is? Soha!
Mózes ott térdel a lánggal égő, de el nem hamvadó titokzatos csipkebokor előtt Horeb-hegyénél.
„Ne közelíts”, szólal meg erre a rejtélyes, csontig-velőkig beható s megreszkettető hang, „oldd le a sarut lábadról, mert a hely, melyen állasz, szent hely.” (Kiv 3,5)
És Mózes lesújtva a félelemtől, de egyben szent vágytól epedve, kérdi: Uram, hogyan hívnak, mi a neved? Mit mondjak Izrael fiainak, hogy ki küldött engem?
„Mondá az Isten Mózesnek: Én vagyok, aki vagyok. (Jahve.) Mondá: Így szólj Izrael fiainak; aki vagyon, küldött engem hozzátok.” (Kiv 3,14)
Mélységes értelme van ennek az igének! Az én nevem „Jahve” (Jehova), „aki vagyon”, a „létező”. Ami kívülem még van, mintha csak nem is volna, hozzám mérten olyannyira elenyésző semmiség. Azért van, mert nekem tetszik, addig van, amíg nekem tetszik: mulandó, szétfoszló buborék csupán …
Én vagyok a lét, az élet örök forrása. Tőlem ered minden egyéb, ami van, mint a forrásból a csepp, a napból a sugár. És jóllehet millió s millió lénynek adok szüntelen létet, életet, szépséget s még akárhányszorta többet gazdagíthatnék és boldogíthatnék, magam semmiben sem fogyatkozom meg s szegényebb nem leszek soha.
Én vagyok a mindenható, mindentudó, végtelenül bölcs, végtelenül szent és igazságos, végtelenül jó és irgalmas. Ezt jelenti: „Isten”.
Valóban ki foghatná fel, sőt ki sejthetné meg egész terjedelmében, amit e szó: „Isten” jelent?! Könnyebb volna gyűszűbe felmérni az Óceánt, mint bármely angyali vagy emberi elmével felfogni azt, amit e szó: „Isten” kifejez.
És a zsidó nép ezredéveken át térdelt e szent név előtt. Kiejteni nem merte soha. El is volt ettől tiltva. A főpap ragyogó süvegén viselte aranyos betűkkel a „Jahve” nevét és a zsidó lesütötte előtte szemeit. Maga a süveg hordozója, a főpap is évente egyszer a szentek szentjében ejtette ki Jahve félelmetes szent nevét.
Mondják, hogy midőn Nagy Sándor makedón király világhódító útjában Izrael földjére is elérkezett, a főpap teljes díszben, a papság és a nép élén, tisztelettel sietett eléje. A vezérkar, mely a hatalmas uralkodót kísérte, meg volt győződve, hogy uruk, aki eddigelé átgázolt minden földi tekintélyen, ezeket sem kíméli meg. De tévedtek. Meglepődve látják, hogy Sándor leugrik lováról s a főpap elé borul. A „Jahve” szónak titokzatos ragyogása elbűvölte s a földre sújtotta őt, a világ urát. Később maga bevallotta, hogy „nem a főpapot imádtam, hanem Istent, akinek a főpapja”.
Mióta „a mi üdvözítő Istenünk kegyessége és emberisége megjelent”1 itt a földön, s a mennyei Atyával minket kibékített úgy, hogy mi ismét Istennek fogadott gyermekei vagyunk, azóta bizalommal s reszkető, szolgai félelem nélkül ejthetjük ki megint Urunk szent nevét. De azért, amint Isten nem változott, éppúgy az Ő szent neve is végtelenül tiszteletreméltó marad mindörökre.
A kereszténység szentei s nagy gondolkodói mindig a lehető legnagyobb megilletődéssel, hódolattal és gyengédséggel említették Isten nevét.
Assisi Szent Ferenc tisztelettel emelte fel a földről még a papírdarabkát is, melyen Isten vagy Jézus neve volt írva s ajánlotta tanítványainak, hogy azok is hasonlóképpen cselekedjenek.
Ampère, kinek lángelméje a villamosságot korunkra nézve oly hasznavehetővé tette, valahányszor tudós s jámbor barátjával, Ozanammal találkozott, mindig a természet bölcs, nagy Alkotójára terelte végül a társalgás fonalát. És ilyenkor nagy homlokát két tenyerébe rejtve, lelkesülten ismételgette: „Minő nagy az Isten, Ozanam! minő nagy az Isten!”
Newton, a világ legnagyobb csillagásza, Isten nevére mindig leemelte kalapját és meghajtotta tiszteletreméltó ősz fejét.
1 Tit 3,4