a) Krisztus egyházat, „Isten-országot” alapított s Péternek adta kulcsait. Az egyháznak katholikusnak, vagyis általánosnak kell lennie, általánosnak, mint az igazság s jóság térfoglalásának – mint az Isten országának. A katholikum a Megváltó egyik jellemvonása, szemben a pogányság ziláltságával s a zsidóság elzárkózottságával. A pogányság is kiárad a népekre, de vele egyszersmind a tévely sokfélesége. Ezer helyi kultusza volt. A költészet volt theológusa, s költő volt mindenki. – A zsidóság a faj, a vér, a nemzet vallását ismeri; apostolai nincsenek. Az egyház pedig katholikus, mint a napsugár, mint az igazság, mint az Isten-szeretet, mint Krisztus s az ő áldása. Szeressük az Isten-országot! Népek, fajok, nyelvek vannak benne, becsüljük meg ezeket is. Vannak egyedek, s azok a családban; vannak nemzetek s azok az egyházban. Izetlen dolog kérdezni: mik vagyunk inkább s előbb, katholikusok vagy magyarok? Ne üssük agyon a lelket a testtel, de a testet sem a lélekkel. A nemzetiségi géniuszok béka-egérharcát ne vigyük a templomba. Prédikáljunk azon a nyelven, amelyen megértenek minket. Álljunk mindig az apostoli egyháznak színvonalán. Aki politikával elegyíti a vallást, az a barbárság felhőivel borítja az epifánia csillagát. Ó Isten-ország, jöjj le s neveld emberekké a barbárokat!
b) Általánosnak kell lennie az egyháznak azért is, mert egybeforrasztó lelke az Isten kegyelme. Ecclesiának, vagyis összehívásnak nevezik. Az Isten hív ide, „qui vocavit nos…” A hívó szózat organuma az egyház; belőle cseng az világgá; belőle indulnak ki az apostolok, a missziók. A három király képviselte a nemzeteket, de lélekben ugyancsak ott látom az apostolok őrangyalait, Pétert és Pált… s a sok névtelent. Ott látom az európai nemzetek apostolait: Patrikot, Remiget, Bonifácot, Emmeránt, István, Olaf, Kanut királyt; a későbbi hithirdetőket, Xav. sz. Ferencet, a kínai vértanúkat… közöttük az ima apostolait… Terézia izzó lelkét! Menni pihegés, vágy, kín, áldozat, mily nagyrabecsülése az emberi léleknek! Mennyi s milyen egyéniségek, jellemek, erők s küzdelmek… „Dabo tibi gentes”, nemzeteket adok neked, mondod te Uram, s az apostoli lelkek azt nyögik rá: „da nobis animas”, lelkeket, Uram, lelkeket! Ó, epifánia bűvös csillaga, mily viziót szemlélek fényedben! Mily titkos erő szürönközik le sugaraidban, erő, mely szétrobbant klasszikus világokat, alkotmányokat, szervezeteket; ez az erő a lelkek egyenlősége s végtelen becse Isten előtt. Szállj meg, feszíts, indíts! Mindig új, szebb világok felé siettetsz! Megyek, megyek én is, keresek, buzdítok, mentek, mert szeretek! Mindenkinek apostolnak kell lennie saját körében; lehetetlen, hogy lelkünk legyen, s az ki ne sugározzék környezetünkre. Ébreszd föl magadban gyakran ez öntudatot, s gyakorold az intés, buzdítás, jóra való irányítás cselekedeteit.