Nem végezhetjük be a keresztségről szóló értekezésünket anélkül, hogy még egynémely következtetést a gyakorlati élet számára az elmondottakból le ne vonnánk.
Először nem szabad tűrnünk, hogy az újjászületés szent forrása, a keresztség, a társadalomban elduguljon. Miként a Bethuliát ostromló Holofernes haditervét főleg arra építé, hogy a kutakat s forrásokat a várostól elzárja, így a sálán is minden erejét s ügyességét latba veti, csakhogy az emberiséget a keresztvíztől megfossza. És tényleg vannak jelenségek, melyek e tekintetben nem kis aggodalomra adnak okot. Európa nagyobb városaiban százezrek élnek már, kik hithű keresztény ősöktől származtak, de maguk már nincsenek megkeresztelve. A protestantizmusnak üres, pusztán csak bizalmi hite s a szentségekről vallott hamis elve lassankint szükségképpen a racionalizmusba, teljes hitetlenségbe s pogányságba olvad fel s ezzel a kegyelmek első s legszükségesebb csatornája kiszáradt milliók számára.
Küzdjünk írásban s szóban, főleg a felvilágosítás fegyverével minden kereszténytelen irányzat, nevezetesen a keresztséget mellőzni akaró merényletek ellen.
Égy másik következtetés mi magunkat illet. És ez: a mélységes hála az isteni Gondviselés iránt, ki minket a keresztség malasztjával megajándékozott s a keresztényi méltósággal kitüntetett; de egyben a felelősségérzet s bizonyos félelem, mert „mindattól, kinek sok adatott, sok követeltetik, és akire sokat bíztak, többet kívánnak attól”. (Lk 12,48)
A szentatyák irataiban minduntalan visszatérnek ezek a gondolatok. „A szent keresztség – mondja, Nazianzi Szent Gergely – Isten jótéteményei között a legkiválóbb s legdrágább … Meg kell győződve lennünk, hogy a keresztség nem egyéb, mint Istennel kötött szövetség egy jobb, egy tisztább élet követésére. Azért legnagyobb félelemmel kell eltelve lennünk s lelkünket a legnagyobb vigyázattal őriznünk.”
„Ó, keresztény – kiált fel Szent Leó – ismerd meg méltóságodat! Te az isteni természetnek lettél részese, nehogy gonosz életmódoddal a régi aljassághoz visszatérj! Jusson eszedbe, hogy minő főnek, minő testnek lettél tagja. Gondold meg, hogy a sötétség hatalmától megszabadulva, Isten országának világosságába vezettek be. El ne feledd, hogy a keresztség által a Szentlélek temploma lettél. Ó, ne kergess ki ily lakót a bűn által magadból, ne vesd magad újra alá a sátán rabszolgaságának. Krisztus vére a te váltságbéred, aki igazságban fog egykor megítélni téged.”
Aranyszájú Szent János pedig így ír: „Hallottuk, hova emelt bennünket az isteni méltatás, mily magasra helyezett minkét Isten atyai kegyelme. Tartsuk magunkat tehát Isten gyermekeinek, viseljük magunkat méltóan nemzetségünkhöz! Éljünk az égnek, törekedjünk Atyánkhoz hasonlók lenni! El ne veszítsük a bűn által, mit a malaszt által nyertünk!”
E végből igen üdvös és tanácsos nem csupán első szentáldozásunk napján, hanem minél gyakrabban keresztségi fogadalmunkat megújítanunk. Az őskeresztény időkben szokásban volt nem a születésnapot, hanem a keresztelés napját megünnepelni s ez alkalommal a keresztségi fogadalmat felfrissíteni, megújítani. „Mert mit használ vala születnünk, ha meg nem váltattunk volna?” (Exultet.) A megváltás gyümölcseit pedig elsősorban a szent keresztség alkalmazza ránk. Ezért nevezi már Nazianzi Szent Gergely a keresztelési napot és évfordulót „a ragyogó világosság napjának”. Miért is ne tehetnénk mi is ünnepélyessé – a keresztségi fogadalom megújítása által – minden vasárnapot? Mennyire élesztené ez bennünk a hit szellemét s a nemes keresztény büszkeséget!
Megható példát adott a keresztségi fogadalom felújítására egyik hazánkfia, Geramb, aki a Szentföldet bejárva többek között a Jordánhoz is elzarándokolt. A szent folyó partján – mint útinaplója elárulja – így imádkozott: „Én Istenem! Mindenható és legjóságosabb, irgalmas Isten! Itt vagyok, hogy azon a helyen, ahol szent Fiad, az én Megváltóm, megkeresztelkedett, keresztségem szent fogadalmát megújítsam. Ellene mondok az ördögnek, minden pompájának s cselekedetének s neked adom át teljes magamat. Téged kívánlak szeretni s neked szolgálni utolsó leheletemig!”