Körülálljuk a kisded Jézus jászolát, ki magához hívja a nemzeteket s megvilágítani jött a népeket, s kérdezzük, honnan van az, hogy ez az epifánia nem lesz hódítóbb, hogy annyi millióhoz el nem jut? Kin múlik, s mit kell tenni, hogy Jézus legyen az Úr a földön?
a) Az Ige megtestesült, tehát emberi igazság lett, s így emberi szív kell hozzá, mely befogadja – emberi ész, melyben fészket rakjon – emberi lelkesülés, mely küzdjön érte – emberi szó, mely terjessze… következőleg először is sok-sok áldozatos, buzgalmas lélek kell, akik szócsövei, hordozói, hirdetői legyenek. Kellenek buzgó lelkek, papok és laikusok; ez az epifánia suttogása! Ki ad nekem prófétai lelkeket, erős és puritán keresztényeket, kik nem törődve földi érdekekkel, előléptetéssel, kitüntetéssel, küzdenek? Ki nevel apostoli szellemeket, kik keserű vizeken tudnak evezni illatos, fűszeres szigetek felé? Úgy-e buzgalom kell?!
b) Mi kell még? Sok pénz kell; ez az Úristen adója; nincs kivetve, nincs adóhivatala, nincs végrehajtója; a buzgalom diktálja, az szedi be; minél többet adnak, akik tehetik, annál nagyobb mérveket ölt az Isten országa. Pogányok a missziókra nem adnak; minél szegényebbek lesznek a keresztény népek, annál kevésbbé terjed az Isten országa. De a szegénység terjed, ha pogány elvek teszik tönkre a népeket; s minél nagyobb a keresztény igazság uralma: annál nagyobb a gazdagsága. De ki ápolja a keresztény elveket? ki küzdjön értük minden téren? ki pártfogolja és védje a népet? – buzgó papok és laikusok! Kellenek keresztény férfiak és nők, kik a népet igazán szeretik s a pogányságot minden téren üldözik.
c) Van-e nagyobb cél, mint a kereszténység által boldogítani a népeket? Került-e valami több fáradságba s áldozatba? Több vérbe s nemes szívdobbanásba? Megértjük, ha hármat tudunk: szeretni a halhatatlan lelkeket, gyűlölni a bűnt, becsülni a kegyelmet. Xav. sz. Ferenc nagy jellemét ez az izzó szeretet fejleszti, ez olvasztja rá az apostolok hősies erényeit; a bűn gyűlölete foglalta le az apostoli férfiak nagy egyéniségeit, a bűn gyűlölete, mely megrontja a halhatatlan lelket. Mi más a kereszténység erélyének kifejezése és hőmérője, mint a szeretet a lélek iránt? Miért alakulnak a városok forgalmában egyházközségek s kezdenek viszontagságos, küzdelmes életet? A lélekért. S ezek a templomok és intézetek minek? Miért dolgozik napszámba tudomány és művészet, mire jók a pápa Szent Péter székén, a bíborosok az ő vértanúi ruhájukban, a püspökök és papok? Mire valók a zsinatok s előmunkálataik, a nagy pénzkiadások, a foliánsok és disputációk? A lélekért. S a kolostorok szigorú fegyelme, a halovány, kevés szavú férfiak és nők penitenciája, imája, epedése, vérzése? A lélekért. Az Úr Jézus kegyelme és szeretete, szentséges lelkének első fohásza és utolsó sóhaja a szegény lelkekért van; Krisztus Jézus e világra jött üdvözíteni a bűnösöket, kik között első én vagyok, mindenki első, s minden lélek egymaga elég, hogy az Úr Jézus ráfordítsa szent vérét és minden keservét. Ruha, ostor, kötél, mely Krisztus vérében ázott, arra az utolsó szegény lélekre van rárakva, hogy el ne vigye azt a gonosz szellem; minden göröngy és porszem érte van véres verejtékkel öntözve! S az Oltáriszentségben érte időz az Úr Jézus; őt várja! Ó csodálatos jegyese a szegény, bűnös léleknek, Anyaszentegyház! ki ne tanulná meg tőled szeretni, nagyrabecsülni, meghódítani a lelket. A magunkét és a másét. Égjünk a vágytól: soha, soha halálos bűnt!