a) Érzéket a minket körülvevő anyagi és szellemi világ iránt; szemet, szemet! Ha követ dobok sziklára, az csattan, – ha vízbe, az loccsan, – ha a harangot megütöm, az hullámozva reng, – ha Amati-hegedűn végighúzom a vonót, az a mélység hangjait ébreszti; az ideg is reng, a lélek is reng; s amilyen lesz a műszer, olyan lesz az érzés: amilyen mély, amilyen lágy, amilyen áradozó, amilyen erős lesz; ahogy ki van feszítve, ahogy meg van hangolva; ahogy tud befogadni és hasonulni; ahogy tud a mélységekből reszonanciákat teremteni. Ezt léleknek s kegyelemnek hívjuk; ez az a fölkent, ez az a léleknek született lélek. Isten ihlet, Isten tüzesít át minket; ő hajlít, ő feszít, ő hat át. Hagyjatok szabad kezet ez idomító, hajlító, hangoló művésznek, e léleknél finomabb Léleknek. Lelkem kifeszített húr; szívem a te orgánumod; nyúlj bele, és isteni élet zeng, hevül, örül, virágzik benne!
b) S hogy kell az érzéket nevelni? Az ég iránt úgy, hogy a föld nyirokját és terhét megérezzük, a fény iránt, hogy a sötétséget észrevegyük; a végtelen iránt, hogy a végesség nyomja a lelkünket, az örökkévaló iránt, hogy az idő hervadását átszenvedjük; a kegyelem iránt, hogy a bűn kínozzon; a Megváltó iránt, hogy rabságunk láncai tűrhetetlenek legyenek, a Fölséges iránt, hogy alacsonyságunk lelkünk mélyéig érjen.– Ellenben ha csak napvilágot látunk az életben, akkor csillagot nem látunk, – ha a föld paradisus, akkor ég után nem vágyunk, – ha az ember minden, akkor az isteni nem vonz; ha elszorul belső szemünk, s adelsbergi grottában élünk, akkor megvakulunk; – ha szűk a látóhatárunk, elgyöngül a szárnyunk. Az élet nem mélység a pillangónak; az óceán sem a vízipóknak; az emberi nyomorúság nem probléma a játszó babának; a bogár a sziklaparton nem tudja, hogy szilurról júrába mászik át s hogy százezer évek mesgyéjét csápjával fogja össze. Ha lelkünk nem mély, akkor nem keletkezik benne új világ…! De mély lesz, ha az Isten gondolatait gyermekszívvel s imádkozva fogadja!
c) Tehát látnunk kell az örökkévalót… az élet szűk kereteit… egy más világ sugárzatát… Éreznünk kell örök hivatást… az örök élet fuvalmait… foszladozni kell sötétségünknek az örök hajnal fényküllőitől; lelkünkre kell borulnia a gondnak, a bánatnak, az „atra cura”-nak; éreznünk kell a tapogatódzást minden filozófia dacára, s azt, hogy a merő ész elégtelen vezető; elszegényítést, laposságot, sivárságot kell látnunk mindenfelé a mélységnek inspirációi nélkül; aki földet eszik s hason csúszik, annak nem nő szárnya. Azért, aki Jézust mint csillagot látni akarja, annak a sötétség s tehetetlenség árnyait kell az emberi életen látnia, s ezzel szemben a csillagos, a ragyogó, vonzó, nagy tényt: őt; nem szót, nem képet, hanem erőt, „virtus ex illo”; nem programmot s filozófiát, hanem valóságot s boldogságot; a sok pelyva közt rá kell találni a zsendülő magra… nobis Dei virtus… mely „megbizonyítja magát jelekkel és csodákkal, különféle erőkkel és a Szentlélek osztogatásával” (Zsid. 2,4). A tényt akarjuk látni; azért a nem-tények közé ülünk, pl. a filozófiák közé, hogy Krisztus csillagos valóságát lássuk vagy tehetetlenségünk s ájuldozásunk árnyvilágába állunk, hogy Krisztus kegyelmének teremtő erejét szemléljük. Jézus élet, út, igazság… te egyetlen édes, meleg valóság!