Az egyik olyan kifejezés, amelyet az utóbbi években legtöbbször hallunk, a „lelkipásztori”, vagy „pasztorális” szavak. „Lelkipásztori okokkal” igazolnak egyes kezdeményezéseket az egyházban, amint azt a Fiducia supplicans- ban is láthattuk. A liturgia és a szakrális zene sok változása mögött is „lelkipásztori szükségletek” állnak. Úgy tűnik, hogy a lelkipásztorkodás egyfajta ürüggyé vált, hogy bármit engedhessenek az egyházba.
Az egyház döntéseinek, rendelkezéseinek, cselekvésének középpontjában valóban a lelkipásztorkodás, azaz a lelkek üdvösségre való terelgetése áll. Így válik a dogma és a teológia valódi életté, cselekvéssé. Ha jobban megfigyeljük ezt a folyamatot, láthatjuk, hogyan előzi meg a hitvallás, azaz a dogmatika, a Szentírás, a teológia, a Szent Hagyomány a hívek lelkigondozását. A lelkigondozásban szemmel láthatóvá válik, ami addig szellemi volt. A liturgia területén azonban ez a „lelkipásztori” megfontolás megtagadta az igaz tanítást. A világgal való kritikátlan összeölelkezésre törekedett, mely törekvés kudarcot vallott, és magát a liturgiát is felismerhetetlenné tette.
Milyen érdekes, hogy akik a lelkipásztori zsinatot ünneplik, a liturgiát a „lelkipásztori” szükségleteknek megfelőlen alakítják át, ezzel ürítve ki a templomokat. A „lelkipásztori” kifejezés korunkban egy bűvös varázsszóként cseng az Egyházban, Ha azonban kritikusan tekintünk rá, el kell borzadnunk, mert nyilánvaló, hogy ezt a szót arra használják fel, hogy igazolják a legistentelenebb törekvéseket is.
Nézzük meg a Fiducia Supplicans 12. pontját!
„El kell kerülni azt a kockázatot is, hogy az áldások jelentését kizárólag erre a szempontra [azaz az Isten törvényének való megfelelésre] redukáljuk, mert ez ahhoz vezetne, hogy ugyanazokat az erkölcsi feltételeket várjuk el egy egyszerű áldástól, mint amilyeneket a szentségek vétele megkövetel. Egy ilyen kockázat megköveteli, hogy tovább tágítsuk ezt a nézőpontot. Fennáll ugyanis a veszélye annak, hogy egy olyannyira kedvelt és elterjedt lelkipásztori gesztust túl sok erkölcsi előfeltételnek vetnek alá, ami az ellenőrzés igényével háttérbe szoríthatja Isten szeretetének feltétel nélküli erejét, amely az áldás gesztusának alapját képezi.”
De mit is kell érteni mindezen? Hogy a „lelkipásztori” gesztus” elválasztható az Isten törvényének való engedelmességtől? Nyilvánvaló, hogy az Egyház lelkipásztori aggodalmának mindenkire kell irányulnia, hogy senki ne érezze magát kirekesztettnek, de ez az aggodalom az egyén megtérését kell hogy szolgálja, anélkül, hogy elhitetné a bűnössel, hogy a bűnt, amelyben jelenleg él, valamilyen módon jóváhagyja az egyház tekintélye. Az irgalom forrása minden bizonnyal az igazságosság, az, hogy tudjuk, mi a helyes és mi nem, és ez vonatkozik rám, a bűnösre, és mindazokra, akik a bűnnel küzdenek. A lelkipásztori szemlélet azt tartja fontosnak, hogy a bűnből kiemelje a bűnöst, nem pedig, hogy benne hagyja.
A legszörnyűbb ebben, hogy egy nagy szakadás jön létre a lelkigondozás és az egyház tanítása között. Az egyházat roncsolja és hitelteleníti, hogy azt áldja meg, amit a doktrína elutasít. Ez egy olyan nyilvánvaló anomália, amely nem állhat fenn sokáig.
onepeterfive.com