„Mikor tehát született Jézus Juda Betlehemében, íme bölcsek jövének napkeletről Jeruzsálembe” (Máté 2,1).
a) Azt a csillagot az Isten gyujtotta ki; az Istentől van az is, hogyan ragyogjon sugára bele az ember lelkébe. Hányan látták s meg nem indultak; a három király lelkébe úgy világított bele, hogy megindultak. – Ez a kegyelem titka. Hány eszményi csillaga van a mi mennyországunknak is, mely nekünk sötét csillag; hány igazság, melyet ismerünk, de nem szeretünk; azután pedig kitüzesednek a mi lelkünkben is, s követjük örömmel. – Nem értjük, hogyan lehettünk oly sokáig érzéketlenek, s íme most a lélek, az üdv, az Oltáriszentség meleg valóságok nekem. Ó, nyissuk meg szemeinket; tartsuk meg érzékenységben szívünket, hogy „lássuk csillagát”.
b) Csak ők indulnak; a többi ezer okot talál nem indulni; az önszeretet kibújik minden alól, ami terhes s kellemetlen s született prókátora a restségnek s önfejűségnek. Én pedig nem akarok nehézkessé, keserűvé, érzéketlenné válni; fölpezsdítem lelkemet; koporsószegekkel nem szegezem le magam a blazirt gondolkodás padjára.
c) Csillag az értelem, a hit, a sugallat. Sötétben vagyunk, de a csillagok fénye pajzsot sző fejünk fölé. „Tempus stellae”, vannak a csillagoknak, a belátásnak, a fölbuzdulásnak, a megindulásnak szentelt percei, órái, vannak a jó, lelkes hangulatnak napsugaras napjai; ez a „tempus stellae”, használjuk föl; ne sokat aggódjunk, hogy mi lesz velünk? megálljuk-e helyünket? Int a csillag, sugárzik, vezet; gyerünk. „Ich trau dem Genius, der mir winkt.”