Előgyakorlatok
1. Hittel szemlélem az Ige örök születését az Atyától s ennek földi vetületét: születését Betlehemben és az emberek szívében.
2. Kérem a kegyelmet, hogy hittel és szeretettel, alázattal és tanulékony lélekkel fogadjam magamba az értem megszületett isteni Bölcsességet.
I. Isten-közelség és Isten-távolság
Az éjféli szentmise introitusa elvezet minket az Ige örök születéséhez az Atyától. Ezzel az ünnepi akkorddal vezeti be az Egyház a karácsonyi liturgiát, és mondhatni az égi karácsonyból kiindulva, érteti meg velünk a látható karácsonyt, a betlehemi éjtszakát, és a lelki karácsonyt, Isten megszületését szívünkben.
„Az Úr mondá nekem, zengi a mise bekezdése: Fiam vagy, én ma szültelek téged.” (Zsolt 2,7) Miért is ármánykodik a világ és harcol, nehogy ez a dicsőséges Király a földön is megszülessék és királyságát ránk is kiterjessze? „Miért agyarkodnak a pogányok, kérdi, és gondolnak a népek hiúságokat?” (Zsolt 2,1) Mintha csak félne az ember, ha Isten az ő közelébe jön. Mintha biztosabbnak, boldogabbnak érezné magát az Isten-távolságban, a nagy idegen országban, a bűn hazájában, tékozló, de meg nem térő fiú módjára. (Vö. Lk 15,13) Mintha csak Heródes módjára földi kincseit féltené az égi királytól; pedig neki szól az egyházi himnusz szava: „Nem veszi el a mulandó országokat, aki azért jön, hogy az égi országot hozza nekünk.”
Szenvedélyeink tesznek minket Heródesekké: büszkeségünk, érzékiségünk, fösvénységünk, hatalomvágyunk, mert félünk, hogy Isten elveszi tőlünk, amihez szívünk rendetlenül ragaszkodik. Ez az oka, hogy nem akarjuk, hogy ő uralkodjék rajtunk (vö. Lk 19,14); ezért mondják sokan: Öljük meg az örököst, és mienk lesz az öröksége (vö. Mt 21,38); ezért nem fogadják be övéi az égből jövő királyt (vö. Jn 1,11). Pedig a boldogság és a szív békéje csak nála találhatók: „Vegyétek magatokra az én igámat, mondja, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű; és nyugalmat találtok lelketeknek.” (Mt 11,29) Ő egyedül hozza nekünk a karácsonyi békét.
Azért jelenik meg köztünk kisded alakjában, hogy elvegye tőlünk ezt a hamis „istenfélelmet”, mely annyira ellentétben áll az istengyermeki lelkülettel. Pedig erre az istengyermekségre születtünk ma, karácsony ünnepén. „Megjelent Üdvözítő Istenünk kegyelme minden embernek, mondja az éjféli szentmise leckéje, Szent Pál szavaival, s arra oktat minket, hogy tagadjuk meg az istentelenséget s a világi vágyakat.” (Tit 2,11-12) A Gyermek kedvessége elfogadhatóvá teszi a tanítás szigorúságát, s ki ne hinné el az alázat, a szegénység, a kereszt evangéliumát, ha ily kedves Kisded példája s ajka hirdeti azt!
Ezért is közelednek hozzá először a pásztorok, az egyszerűek, a kicsinyek. Ők találják meg először azt az Istent, aki a világra jött, hogy szegény lehessen, hogy a szegénység és szívbeli alázat, az egyszerű lélek evangéliumát hirdesse; azt az Istent, aki mondotta: „Hálát adok neked, Atyám, hogy elrejtetted ezeket a bölcsektől és okosaktól, és kinyilatkoztattad a kisdedeknek.” (Mt 11,25) Nekik és valamennyi embernek, akik velük egyakaratúak, igazán örömet jelent a karácsony: „Nagy örömet hirdetek nektek, mondja az angyal, minthogy ma született nektek az Üdvözítő,” (Lk 2,10-11) De meg is adja a jelet, melyen az égi királyt meg lehet ismerni: „Találni fogtok egy kisdedet, pólyákba takarva és jászolba fektetve.” (Lk 2,12) A feltételt is hirdeti, mely a karácsonyi öröm alapja: „Békesség a földön a jóakaratú embereknek.” (Lk 2,14)
De a kevélyeket szintén megtöri az ő kegyelmének mindenható ereje. A karácsonyi örömhír szelídekké teszi a kemény harcosokat és alázatosakká a büszke fejedelmeket. A keresztvíz alatt meghajlik a hódítók gőgös nyaka és békejobbot nyújtanak egymásnak az ellenséges hadak. Így teszi Isten a „béke fejedelmének” lábai zsámolyává az ő ellenségeit, amint az éjféli mise gradualéja énekli.
II. Karácsony az isteni fény kiáradása
Az ünnepek liturgiáját betöltő központi gondolatot legjobban a szentmise könyörgése fejezi ki.
A karácsonyi éjféli szentmise könyörgése azt mondja, hogy Isten ebben a szent éjtszakában a sötétségbe elmerült földkerekséget az igaz világosság fényével megvilágosította. A prefációban pedig énekli, hogy „a megtestesült Ige titkával lelkünkre dicsőségének új fénye sugárzott”. Minden élő lény elsősorban a világosságot keresi. Világosság nélkül nincs élet a földön. A szellem világában is első az igazság világossága. Azért küldi le Isten az ő személyes Bölcsességét a földre, akit a megismerés által „a szentek fényességében a hajnali csillag előtt” (grad., áld. ima), vagyis öröktől fogva szült, hogy eljövetelével a sötétségben és a halál árnyékában sínylődő emberiséget megvilágosítsa. Ezt mondotta már Zakariás is az ő hálaénekében, mikor fia – a Megváltó előfutára – megszületett. Ezt mondta még régebben Izaiás próféta: „A nép, mely sötétségben járt, nagy világosságot látott; akik a halál árnyékának országában laktak, nagy fény támadt nekik.” (Iz 9,2)
Azért ragyogja körül Isten fényessége a pásztorokat, mikor az angyal megjelenik nekik (evang., Lk 2). Azért zengi a hajnali mise bekezdése Izaiás próféta szavával: „Világosság támad ma nekünk, mert Urunk született.” És a graduáléban: „Isten az Úr, és megvilágosít minket.” (Zsolt 117) „Szent napra virradtunk, zengi a nappali mise graduáléja, jertek népek és imádjátok az Urat; mert ma nagy világosság jött le a földre.” (Zsolt 97)
Jézus születése hozza meg a világnak az egy igaz Isten ismeretét, az erkölcsi törvény tisztaságát, az Isten benső élete titkainak feltárulását s ezzel saját istenfiúságunk boldogító tudatát, a lélek, az örök cél, a földi élet jelentősége tiszta megértését, a család, a társadalom, az emberi méltóság és testvéri egység homálytalan megismerését és értékelését. E nélkül a világosság nélkül sötétségben, öröm nélkül botorkál a világ és a lélek. Viszont ez a világosság örömöt áraszt beléje: Vigadjanak az egek és örvendjen a föld az Úr színe előtt; mert eljött.” (Zsolt 95; éjf. mise offert.) „Íme, nagy örömet hirdetek nektek, mert ma született nektek az Üdvözítő.” (Lk 2; éjf. mise evang.)
Ez az öröm átragyog az örökkévalóságba, ha a nyert világosság titkai nemcsak hitünk megismerésében, hanem életünkben s cselekedeteinkben is tündökölnek; ha – amint a hajnali mise könyörgése mondja – a megtestesült isteni Ige fénye, mely a hit által lelkünkben tündököl, cselekedeteinkben is felragyog. Akkor élvezzük majd az égben is annak a világosságnak örömeit, melynek titkait itt a földön a karácsonyi fény kiáradása által megismertük. (Éjf. mise könyörg.)
III. Karácsony az Isten-hasonlóság ünnepe
Karácsony az isteni s az emberi természet egyesülésének ünnepe. A megszületett Istenember személyében egyesül a két természet. De ezáltal az egész emberi nem és a mi közös emberi természetünk is egyesül Istennel. Hiszen a mi törzsünkből, a mi családunkból választotta ki Isten azt a természetet, mellyel a legszorosabb személyes egységbe lépett a megtestesülés által. Így mindnyájunkat beleoltott az ő istenségébe, Krisztus titokzatos testébe. Amikor ő hozzánk hasonló lett emberi természetünkben, akkor minket is magához hasonlókká tett isteni természetének közlése által.
Ez a hasonlóság azonban még nagyobb, még tökéletesebb hasonlóságot követel tőlünk cselekedeteink szentsége, egész belső világunk átalakulása s külsőnknek a belső istenhasonlósághoz való idomulása által.
Ezt kérjük az éjféli szentmise csendes imádságában, mikor azért könyörgünk, hogy „e szent cselekmény által hasonlókká lehessünk ahhoz, ki által természetünk az isteni természettel egyesült”. Ezt kérjük áldozás után is, hogy a karácsonyi öröm ne legyen lelkünkben csak terméketlen, meddő érzelem, hanem egyesítsen minket Krisztussal szent élet által tökéletesen.
Ennek alapja a mi Krisztusba oltódásunk a keresztség szentsége által, ez a mi lelki újjászületésünk Krisztus földi születése hasonlatosságára. „Megjelent Üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, mondja Szent Pál a hajnali mise leckéjében, megmentett minket, nem az igazság cselekedeteiért, melyeket véghezvittünk, hanem az ő irgalmassága folytán, éspedig a Szentlélek eszközölte újjászületés és megújítás fürdője által, kit bőségesen kiárasztott ránk Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, hogy kegyelme révén megigazulva, reménybeli örököseivé legyünk az örök életnek.” (Tit 3,4-7)
Ezt fejti ki részletesen az éjféli szentmise leckéje is, mikor ugyancsak Szent Pál szavaival mondja: „Éljünk józanul, igazan és jámborul e világon, várva a boldog reménységet s a nagy Isten és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének eljövetelét, ki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól s jócselekedetekre igyekvő, tulajdon népévé tisztítson.” (Tit 2,12-14)
IV. Karácsony a lelki újjászületés ünnepe
Karácsony a mi lelki újjászületésünk ünnepe is. Ez visszavezet minket lélekben abba a templomba, ahol minket megkereszteltek. Ott a keresztkútnál ringott a mi lelkünk bölcsője. Abból a vízből születtünk újjá Isten gyermekeivé a Szentlélek ereje által. Ott volt a mi lelki karácsonyunk, amikor a lélek sötét éjtszakájából az ő csodálatos világosságába hívott meg minket az Isten, és mi az ő népévé, az ő templomaivá lettünk, melyben ő megközelíthetetlen fényben lakik. (Vö. 1Pt 9-10; Tim 6,16)
Ott lett nemcsak Isten, a mennyei Atya a mi atyánk, nemcsak Jézus a mi testvérünk, hanem a Szűzanya is a mi anyánk. Mert annak az édesanyja, aki által Isten gyermekei és az ő titokzatos testének tagjai lettünk, a mi lelkünknek is édesanyja. S aki Krisztust világra hozta, az Krisztus titokzatos testének tagjait is lelkileg világra szüli. Ezért jelenti karácsony számunkra nemcsak Istentől, hanem Szűz Máriától való lelki születésünknek is emlékünnepét. És keresztségünk, a mi lelki karácsonyunk, nemcsak a mennyei Atya, hanem Szűz Mária gyermekeivé is tesz minket a mi elsőszülött „nagy testvérünk” kegyelme által, aki most mint kisded fekszik előttünk a jászolban.
Imádság
A harmadik karácsonyi szentmise áldozás utáni imádságával kérem én is: „Mindenható Istenünk, add, hogy a világ ma született Megváltója, aki isteni újjászületésünk szerzője lett, halhatatlanságunknak is ő legyen adományozója.”