December 26. Kedd, Szent István első vértanú – Karácsony másnapja

„A mártírok vére az egyház magvetése”.

„Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll Isten jobbján”

Tisztelete mindjárt halála után kezdődött és a 4. század óta ünnepéről is van tudomásunk.

Amióta csak ismeretes ez az ünnep, mindig december 26-án van. De hogyan került a vértanúk királyának, az Úr Jézus Krisztusnak születésnapja és első vértanújának ünnepe egymás mellé…? Erre a kérdésre a kronológia nem tud válaszolni…

A misztikus és kegyeletes elgondolás azonban megadja az egymásután magyarázatát.
„Miért nő a karminpiros barátszegfű a napos lejtőkön….? – Az a helye!
Miért nő a betlehemi barlang lejtőjén a vérpiros vértanúság, a jászol mellett Szent István véres pálmája….? – Az a helye!
Az a köves, sziklás, meredek part. Krisztus szelleme erőben nyilatkozik meg, barlangjánál őrt a vértanúság áll”
(Prohászka Marcell)

Az 5. század elejéről való szír Martirológium a Krisztus előtti idők emlékére szentelt nov. 26. és dec. 24. közti időre nem teszi egy szentnek ünnepét sem, mert Krisztus nélkül nincs szentség és nincsenek szentek. Szerinte Krisztus misztikus testének tagjai, a szentek csak a főnek ünnepe után következnek, s az első nem lehet más, mint az, aki legelőször követte az Urat a mennyeknek országába: Szent István.

Születési idejére nézve nincsenek adataink, Szent Pállal egyidejűleg Kr. u. 3 körül születhetett.

Görög neve (stefanos = koszorú), műveltsége és működése kétségtelenné teszik, hogy hellenista, azaz arám nyelv helyett görögül beszélő zsidó családból származott. Hittudományi tanultsága és szentírás magyarázatának iránya az alexandriai hellenista zsidók, különösen Philo által naggyá fejlesztett tudományosságban gyökerezik.

Ezért lehetséges, hogy Egyiptom volt a hazája, vagy hogy Alexandriában tanult. A 4. századból eredő hagyomány a 72 tanítvány egyikének tartja. Életére vonatkozólag az első biztos adatunk diakónussá való választása.

Ettől az időponttól kezdve egészen vértanúságáig pontosan tájékoztat életéről az Apostolok Cselekedeteinek 6. és 7. fejezete.

Az Úr mennybemenetele után egy-két évre a jeruzsálemi keresztény egyházközség igen meggyarapodott. A hívek számának szaporodásával bajok keletkeztek a jótékonykodás körül. A hellenisták zúgolódni is kezdtek az arám nyelvű zsidó-keresztények ellen, hogy özvegyeiket elhanyagolják a „mindennapi kiszolgálásnál”.

A tizenkét apostol erre egybehívta a híveket.

„Nem volna rendjén, mondották, hogy az asztaloknál szolgáljunk s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét. Azért, testvérek, szemeljetek ki magatok közül hét jószívű, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfiút s bízzuk rájuk ezt a foglalatosságot. Mi meg majd könyörgéssel és az ige szolgálatával foglalkozunk.”

A híveknek tetszett ez az indítvány, s megválasztották a hét férfiút, s az apostolok „imádság közben rájuk tették kezüket”. A hét között a legelső István volt. Az Írás megjegyzi róla, hogy „eltöltötte őt a hit és a Szentlélek”.

Hű mindhalálig – Joggal nevezik Istvánt az egyház első vértanújának. A halállal szembenézve is hű maradt Mesteréhez. Később sokan követték ebben, egészen máig. Föltűnő, hogy sok keresztyén, amikor elfogták és kihallgatták, milyen bátran vallotta meg hitét, akármennyire tudta is, hogy ezzel saját ítéletét mondja ki. Hűnek lenni mindhalálig, ez nem olyan valami, amit az ember önmagától tudna.

István telve volt Szentlélekkel. Az Úr Jézus ígérete a Mt 10,17-33-ban, mindannyiszor valósággá válik, valahányszor egy hívő bátran válaszol a vádlóinak.

Istvánnak a Szentlélek adta a szavakat. Jézus megígérte tanítványainak:
„Amikor azonban átadnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogy miképpen vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok.” (Mt 10,19-20)

István halála: a gyülekezet szétszóratása!
„Légy hű mindhalálig”!

István – A görög Sztephanosz névből. Jelentése: koszorú. Ez volt a jutalma a régi görögöknél híres harcosoknak, versenyek győzteseinek, kiváló közéleti személyiségeknek. István méltónak bizonyult nevéhez: hű maradt Istenhez mindhalálig, övé hát az élet koronája .

Az apostolok által tovább munkálkodott a Szentlélek, ezért börtönbe zárták és a nagytanács elé idézték őket. A főpapokat nem győzték meg a csodák sem, ők a hatalmukat féltették. Gamáliél tanácsára azonban szabadon bocsátották az apostolokat, megtiltva nekik újra, hogy Jézus nevében szóljanak.

Jézus Krisztus jeruzsálemi gyülekezete egyre növekedett, a gyülekezeti munkával együtt, amit az apostolok már nem tudtak egyedül elvégezni. Hiszen a lelki szolgálaton túl gondoskodni kellett az emberek testi szükségeiről is. Javaikat jól kellett elosztani. Akkor vált ez világossá, amikor a görögül beszélő zsidók zúgolódni kezdtek héberül beszélő testvéreik ellen, mert özvegyeiket mellőzik a mindennapi szolgálatban. Az apostolok akkor összehívták a gyülekezetet, hogy együtt gondolkodjanak. Elképzelésük az volt, hogy válasszanak hét bölcs, jó magaviseletű, Szentlélekkel elteljesedett embert az „asztalok körüli szolgálatokra”, akik majd a kiosztásról gondoskodnak. Az apostolok így nyugodtabban foglalkozhatnak a könyörgéssel és prédikálással.

Elképzelésüket elfogadták…

Kiválasztották Istvánt, aki „hittel és Szentlélekkel teljes férfi volt”, továbbá Fülöpöt, és még öt kevésbé ismert embert: Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és Nikoláoszt, aki Antiókhiából való prozelita volt. Csupa görög név. Ami jelentheti azt, hogy mindannyian a görög zsidók közül valók, miközben Nikoláoszt külön megemlítik, hiszen nem is volt igazi zsidó, hanem olyan valaki, aki áttért a zsidó hitre.

A hét testvért bemutatták az apostoloknak, akik áldásért imádkoztak, és rájuk tették a kezüket. Valóban áldottabb lett a gyülekezet élete, és erős növekedésnek is indult. (Ismereteink szerint mintegy tízezer főt számlált.)

Különös, hogy a papok közül is sokan eljutottak az Úr Jézusban való hitre. (Naponta érintkezésbe kerültek a templomban a gyülekezettel, hallották a prédikációkat.)

A diakónusok ellátó munkájuk mellett prédikáltak is. Különösen István tűnik ki ezzel. Hittel és lelki erővel telve nagy csodákat és jeleket tett a nép között. Ami nem esett ínyére a külhoni zsidóknak, akik közé tartozott ő is.

A szabadosok, ciréneiek, alexandriaiak, és a ciliciai, ázsiai zsidók közül néhányan vitába szálltak Istvánnal. De nem győzhették le bölcsességét, és a Szentlelket, aki által szólt. Ez elkeserítette őket. Így egy jól bevált eszközhöz folyamodtak: hamis tanúkat hívtak István ellen! Ők azzal vádolták, hogy hallották, amint Mózest és Istent káromolta. Ellenségei aztán a tömeget, a véneket és az írástudókat is fölhergelték István ellen, akit a nagytanács, a szanhedrin elé hurcoltak.

Vitték a hamis tanúkat is, akik nyilvánosan vádolták Istvánt:
„Ez az ember állandóan e szent hely és a törvény ellen beszél. Hallottuk is, amikor azt mondta, hogy az a názáreti Jézus lerombolja ezt a helyet, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott ránk.”

Erre a tanács minden tagja Istvánra nézett. Csodálkozva látták, hogy egyáltalán nem idegeskedik a vádat hallgatva, sőt olyan az arca, mint egy angyalé. A főpap, nem befolyásoltatva egyik féltől sem, mint a tanács elnöke, megkérdezte Istvánt:
„Valóban így van ez?”

István nem védte magát, hanem egy hosszú beszédbe kezdett, hogyan választotta ki az Úr a népét, Izráelt, hogy belőle származék a Megváltó. Világosan látszik ez mára körülmetélkedés szövetségében, amit kötött velük. Ezt példázza József története, akit testvérei eladtak, Egyiptomba került, börtönbe jutott, hogy ezáltal a családja az éhhaláltól megmeneküljön.

Majd a nép hajdani történetét idézi István, hogyan váltotta ki őket az Úr Mózes által a fáraó kezéből. Részletesen idézi a Sínai-hegyen történteket, rámutatva, hogy Izráel mindig vétkezett Isten ellen, bálványokat imádott – legelőször az aranyborjút elkészítve! –, és hogy a prófétákat is, akik a Messiás érkezését jövendölték, inkább megölték. Mindezek ellenére az Úr hű maradt népéhez.

Végül azzal vádolta István a tanácsot, hogy ők az árulói és gyilkosai az Igaznak, akinek eljövetelét a próféták megjelentették. Vagyis ők nem tartották meg a törvényt!

Istvánon beteljesedik Krisztus ígérete:
„Amikor majd a zsinagógákba vagy a hatóságok és a hatalmasságok elé hurcolnak titeket, ne gondolkodjatok rajta, hogyan védekezzetek és mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában majd megtanít benneteket rá, hogy mit kell mondanotok” (Lk 12,11-12).

Ezért tudja István is, hogy mit kell mondania. Áttekinti Izrael egész történetét, az üdvtörténetet, amelynek során Isten oly sokszor művelt csodákat a nép érdekében. Felsorolja Isten csodatetteit és a nép ellenkezését, mert „atyáink szívük mélyén visszavágytak Egyiptomba” (7,39).

István a maga prófétai látásával látja, hogy a történelem vonalai egy pontban találkoztak: Isten elküldi egyszülött Fiát, az Igazat, s a zsidók, mert keménynyakúak és körülmetéletlen a szívük, keresztre feszítették őt. …És ekkor a történelem vonalai ismét tágulni kezdenek a jövő felé: Isten már nincs a Templomhoz és az „az ő népéhez” kötve. Az örömhír most terjedni kezd a pogányok felé:

„A Magasságbeli nem lakik emberi kéz emelte hajlékban, ahogy a próféta is mondja:
‘Az ég az én trónusom, s a föld lábam alatt a zsámoly.’
Milyen házat építhettek nekem – mondja az Úr –, hol lehetne a pihenőhelyem? Hát nem az én kezem alkotott mindent? Ti vastagnyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek, mindig ellenálltatok a Szentléleknek, s mint atyáitok, olyanok vagytok ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Mind megöltétek azokat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek. S most ti lettetek árulói és gyilkosai, ti, akik az angyalok közreműködésével átvettétek a törvényt, de nem tartottátok meg!” (7,48-53)…

Amint a tanács tagjai — akik büszkék lehettek törvénytiszteletükre — ezt meghallották, „haragra gerjedtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene”. Ám István Szentlélekkel telve fölnézett a mennybe, s látta Isten dicsőségét, és Jézust állni az Isten jobbján. Teljes csodálattal mondta: „Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint az Isten jobbja felől áll.”

A tanács tagjai erre kiáltozni kezdtek, majd a fülüket bedugva Istvánra rohantak, megragadták, és ítélet nélkül a városon kívülre vonszolták, hogy megkövezzék. Előbb azonban levetették felsőruháikat, s letették egy Saul nevű fiatalember lábaihoz. Aztán hullani kezdtek a kövek…

István így imádkozott:
„Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!”
Térdre esett, és felkiáltott:
„Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” – Ahogy Jézus tette a Golgotán.
Így halt meg a hű diakónus.

A gyülekezet néhány tagja („kegyes férfiak”) István testét egy sírba vitte, és elsiratta. István halála után nagy üldözés támadt Jézus Krisztus jeruzsálemi gyülekezete ellen. Saul, az a fiatalember, akinek a lábaihoz tették ruháikat az Istvánt megkövezők, fiatal farizeus volt. Ő is egyetértett István megölésével. Teljes igyekezettel vett részt az üldözésben. Pusztította a gyülekezetet, férfiakat és nőket vonszolt ki házukból, és vitte tömlöcbe őket.

Az első keresztény vértanúság megindította az első üldözést Palesztinában. Tarzusi Saul a fiatal farizeus , a leghevesebben üldözte a keresztényeket. Alig alvadt meg István vére a damaszkuszi kapu mentén, Saul elindult a damaszkuszi úton, a Palesztinán túlra. Az úton lehetetlen volt nem gondolnia a vértanúra. Jól ismerte.

Ezen az úton történt megtérése is, amikor egy látomásban Jézus megszólította:
„Saul, Saul, miért üldözöl Engem…”
Jézus Dicsősége megvakította, ájultan esett le lováról!
Harmadik napon visszanyerte látását, ekkor történt megtérése is.
Január 25.-ét azóta „pálfordulás”-nak is nevezzük…
Hiszen némelyek a tarzusiaknak jeruzsálemi zsinagógájából vitában is álltak vele.
Látta bátor magatartását s megkövezésénél is jelen volt.
Sőt az első kövezők, a hamis tanuk ruháikat „lábához tették le” s ő „egyetértett az ő megöletésében”.
Hallotta imáját, de Damaszkuszba menet is csak gyűlölettel tudott rá gondolni.

Amire azonban a város elé ért, másképp látott mindent. Amikor pedig megtérése után három évre Jeruzsálembe tért vissza (37 körül), töredelmesen sóhajtott fel az Úrhoz:
„Mikor pedig Istvánnak, a te tanúdnak vérét ontották, ott álltam, helyeseltem és őriztem gyilkosainak ruháit (Ap. Csel. 22,20).

Sőt ezután mintha István Pálnak eszményképe lett volna. Ő is a hellenista zsidóknak prédikált legelőször, zsinagógákban vitázott velük, beszédeiben István történeti módszerét használta, gondolatait terjesztette. István hitére gondolhatott akkor is, amikor a diakónusok legjelentősebb tulajdonsága gyanánt azt jelölte meg, hogy „tiszta lelkiismerettel őrzik magukban a hit titkát” (1Tim. 3,9).

Röviddel vértanúsága előtt pedig utolsó levelének majdnem utolsó mondata István vértanú utolsó imájára emlékeztet:
„Mindenki cserben hagyott, ne tudassék be nekik” (2Tim. 4,16).

Akiket nem fogtak el, azok elmenekültek Jeruzsálemből, szétszóródtak az országban, és mindenütt hirdették az evangéliumot a föltámadott Úrról. Ősi hagyomány a kereszténységben, hogy Saul megtérését István imája eszközölte ki, hogy a nemzetek apostolát, Szent Pált az Egyház számára, az első vértanú szerezte.

István annyira diákonus, annyira jó értelemben szolga volt, hogy Lukács a vértanúsága történetét is egészen az Evangélium terjedésének szolgálatába állíthatta. És ez minden szent életében így van: a személyük egészen eltűnik a szolgálatuk mögött, amit Isten megbízásából a keresztény közösség, az emberek, a világ és az üdvtörténet javára végeznek.

Maga Jézus is így fogta föl életét:
„…az Emberfia nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon és odaadja az életét” (Mk 10,45).

Az igazi tanítványok, a szentek, ebben követik Krisztust, aki erre hívja őket. Az István halálát követő üldözés által az evangélium az egész országban elterjedt. Joggal mondhatjuk:
„A mártírok vére az egyház magvetése”.

Kérünk, Istenünk, add, hogy követhessük azt, akit tisztelünk, és megtanuljuk ellenségeinket is szeretni, mert Szent István diákonus vértanúságát ünnepeljük, aki a gyilkosaiért is tudott imádkozni!


NAPI IMA

Szent Őrangyalom, akit Isten egész életemre kísérőként adott mellém, ments meg az örök élet számára, teljesítsd velem kapcsolatos kötelességedet, amit Isten szeretete rád bízott.

Rázz fel fásultságomból és húzz ki gyengeségemből!

Torlaszolj el előttem minden helytelen utat és gondolatot!

Nyisd meg szememet Istenre és a Keresztre! De zárd be a fülemet a gonosz ellenség sugallatai elől!

Őrködj felettem, amikor alszom, nappal pedig adj erőt kötelességeim teljesítéséhez és az áldozat vállalásához, hogy majdan a mennyben örömöd és jutalmad legyek. Ámen.

IMA AZ ŐRANGYALHOZ

Istennek szent angyala, áldott legyen az óra, amelyben Isten jósága téged védelmezőmmé rendelt!

Fordítsd szívemet Istenhez, taníts e világ forgatagában is az Ő jelenlétében élnem!

Kérlek, mutass utat kísértés idején!

Isten engedelmével szólj mások angyalához is értem bajos ügyeimben!

Ha megbotlik lábam, segíts felállnom, hogy az égi boldogságban, mint Isten gyermeke találkozhassak egykor veled! Hála tenéked! Ámen.