Miként a szentségekről szóló általános részben kifejtettük, a szentségek istenileg bölcs és szép szerkezete anyagból s alakból tevődik össze.
A keresztség anyagát s alakját annál is fontosabb szabatosan ismernünk, minthogy ezt az első s legszükségesebb szentséget szükség esetén kiszolgáltatni valamennyiünknek legszentebb jogunk s kötelességünk. A keresztség anyaga tehát a víz.
Érvényes anyag mindaz, amit a közfelfogás víznek tart s nevez: folyók, tavak, források vize, ásványvíz, esővíz, hóvíz, megolvadt jég, sőt a kémiai úton előállított víz is. Az érvényen az sem változtat, ha a víz zavaros vagy sáros.
Kétséges anyag, amelyhez tehát csak végső szükség esetén nyúlhatunk: a tejjel vagy borral kevert víz, nagyon híg tea, kávé, leves, hó s jég. Az ily anyaggal kiszolgáltatott keresztséget azonban feltételesen újra meg kell ismételni, amint biztos anyaghoz juthatunk.
Érvénytelen anyag mindazt, amit senki víznek nem tart, minő a tej, a leves, a tea, a sör, a nyál, a könny, a veríték. Ilyen vagy egyéb folyadékkal tehát még szükség esetén sem szabad a keresztelést megkísérlenünk.
A szükség esetén kiszolgáltatott keresztség anyaga akármily közönséges, természetes víz lehet, ha szentelt vízhez hamar s könnyen nem juthatunk. Az ünnepélyes, tehát pap által kiszolgáltatott keresztségnél azonban a Nagyszombaton s Pünkösd vigíliáján megáldott, szentelt vizet kell igénybe venni. Ha kegyelet Jordán vízről gondoskodik, szabad ebből az ünnepélyes keresztség anyagába, a megáldott vízbe is valamit elegyíteni.
Ami pedig a víznek a keresztelésnél való alkalmazását illeti, azzal a keresztelőnek valamelyes lemosást kell eszközölnie, mert csak így lesz a belső lelki megtisztulásnak érzékelhető jele.
Ez a lemosás történhetik alámerítés, leöntés vagy meghintés által. A keresztelésnek mind a három módja már kezdettől fogva a körülmények szerint alkalmazásban volt.
Az ősi Egyház századokon át többnyire alámerítéssel keresztelt. A keresztelendő övig a vízbe lépett, mire aztán a keresztelő a szentségi szavak elmondása közben egyszer vagy háromszor alámerítette. A betegeket azonban már kezdettől fogva leöntéssel vagy esetleg meghintéssel keresztelték. Teljesen hihetetlen, hogy az első 3000 hívő megkeresztelése, kiket Péter apostol prédikációja Pünkösd napján megtérített, másként ment volna végbe. (ApCsel 2,41) Már a katakombák falfestményei is tanúsítják, hogy az ősi gyakorlat a leöntést is ismeré.
Eleinte a keresztelést – Krisztus mintájára – a folyók partján szerették kiszolgáltatni. Mióta Nagy Konstantin 313-ban kiadott milánói rendelete az Egyháznak szabad mozgást engedett, divatba jöttek az ún. baptisteriumok vagyis keresztelő kápolnák. Rendesen kör alakú vagy szabályos többszögű kápolnák voltak ezek a székesegyházak tőszomszédságában. Közepüket a medence foglalta el, melyhez több oldalról márványlépcső vezetett. Az V-ik századtól fogva az sem ritka, hogy a keresztelő kápolnát, illetőleg keresztelő kutat magában a templomban helyezzék el. Minthogy pedig a XIII. századtól fogva a leöntés mindinkább kiszorítja a keresztelésnek egyéb módjait, a keresztelő medencék helyüket lassankint a keresztkutaknak engedik át. A vízzel való meghintés általános szokás sohasem volt, jóllehet annak érvényét az Egyház mindig vallotta s elismerte. A legújabb törvénykönyv a keresztelés módját illetőleg így határoz: „Habár a keresztséget érvényesen lehet kiszolgáltatni akár leöntéssel, akár alámerítéssel, akár meghintéssel… a mód, amely inkább van gyakorlatban tartassék meg a különböző egyházak kipróbált szertartási könyvei szerint”. (758. k.)
Hogy pedig a leöntéssel kiszolgált keresztség bizonyosan érvényes legyen, a vizet a megkeresztelendő fejére kell öntenünk s pedig oly módon, hogy a víz ne csak a hajat, hanem a bőrt is érje s azon valamelyest végig fusson. Ezt nevezi ugyanis mindenki az ember lemosásának, amit az Úr a keresztség szentségi jeléül rendelt.
Az akár szükség folytán, akár egyéb okból másképpen végbevitt keresztelést, amint lehet, feltételesen meg kell ismételni, nehogy ennek az oly szükséges s fontos szentségnek érvényét bármennyire is kockáztassuk.