A keresztség arra van rendelve, hogy általa mindazt, amit ősszülőnkben, Ádámban elvesztettünk, Krisztusban bőségesen visszanyerjük. És tényleg a keresztségben meg is van az erő, hogy mindent helyreállítson s nekünk mindent visszaadjon. Mindazonáltal egyes hatásait a Gondviselés egészen a boldog feltámadásig felfüggeszti. Egyelőre tehát az áterendő bűn némely gyászos következményei megmaradnak, minők nevezetesen a rendetlen hajlamok, bűnre ingerlő kívánságok, a nyomor, a szenvedés s végül a keserves halál. E két utóbbi alól még a szeplőtelen Istenanya, az Immaculata, sőt maga az Istenember sem voltak kivéve.
Bölcs okok vezették Istent, hogy a bűnbeesett emberi nemet, ha a keresztségben meg is tisztítja, de penitencia alól fel ne mentse s a bűn következményeit vele éreztesse.
Mert így aztán magunkban is tapasztaljuk, hogy mily káros és büntetésre méltó a bűn s jobban féljük s utáljuk azt. Továbbá Isten ily módon alkalmat akart adni, hogy szenvedés és küzdelem által hősi erényeket gyakoroljunk, életszentségre jussunk s annál dicsőbb koronát s pálmát érdemeljünk. Hol maradnának a hitvallók, szüzek s vértanúk fenséges diadalai, ha nem volna a világon kísértés, szenvedély, kín és szenvedés? Valóban az isteni Bölcsesség még a bűnt is ki tudta aknázni nagyobb dicsőségére s ily értelemben elmondhatjuk Szent Ágoston csodálatos, meglepő igéit: „Ó, szerencsés vétek!”