Minthogy a kegyelemnek s a természetnek szerzője ugyanaz, nem lehet csodálni, hogy e kettő munkái között valami csodálatosan szép párhuzam s összhang mutatkozik. Ebből magyarázható az is, hogy már a pogányok vallásos szertartásaikban szinte természetszerűleg sejtették s előre vázolták a jövendőket. Sok náluk is a mosakodás, amellyel a belső tisztulás utáni hő vágyukat akarták kifejezésre juttatni s jelképezni. Mindezek a pogány ceremóniák azonban csak vak ajtók voltak s nem nyitottak oda utat, ahova jelezték, a tisztaság s szentség birodalmába.
Maga Isten is számos képben mutatta, jövendölte, amit az idők teljében volt megalkotandó. Midőn az Ószövetségi Szentírás első lapján azt olvassuk: „A föld pedig puszta és üres vala és sötétség vala a mélység színén s az Isten lelke lebeg vala a vizek fölött…” majd aztán ez az isteni galamb világosságot gyújt ki s termékenyítő melegével életet s tenyészetet hív elő, voltaképpen a keresztségnek elemeit s hatásait látjuk vázolva. A keresztségre mutat rá a paradicsomi forrás, a vízözön, a Vörös-tengeren s Jordánon való csodálatos átkelés s számos más szentírási kép. A próféták is jósolnak róla és sóvárognak utána. Így Ezekiel: „És tiszta vizet öntök rátok és megtisztultok minden förtelmetektől … és adok nektek új szívet és új lelket adok belétek”. (36,25.26) És a Messiás közeledtével a képek mind világosabbak lesznek, a vágy s reménység mind élénkebbé válik. A farizeusok újabb s újabb mosakodásokat hoznak szokásba s a pogányságból megtérteket vallási fürdőnek vetik alá. János az Üdvözítő előfutára már rendszeresen hirdeti s osztja „a bűnbánat keresztséget a bűnök bocsánatára”, mert elközelgetett az Isten országa. Ámde mindezt csakis azért teszi, hogy előkészítse azt a másik, igazi keresztséget, amelyet a Messiás akar adni, aki „Szentlélekkel és tűzzel” fog keresztelni”. (Vö. Mt 3; Lk 3,16)