„Te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem Egyházamat” (Mt 16,18)
Damazusz valószínűleg 305 körül született Rómában. Liberius pápa diákonusa volt, akit hűségesen elkísért a számkivetésbe is, ahova Constantius császár űzte a pápát. Liberius halála után, 366-ban viharos pápaválasztásra került sor, amelynek következményei beárnyékolták Damazusz pápaságának első felét.
„…Olyan időben lépett Szent Péter örökébe, mikor az Egyház már régóta kiállotta az üldözés vérpróbáját, sőt Nagy Konstantin és utána több más jámbor császár oltalma és pártfogása alatt kezdte feledni a hős elődöket és az ősi nagyságot. A régi világ megvetés, önmegtagadás, másvilágiság szelleme hanyatlóban volt; elvilágiasodás, elpuhulás, versengések és civódások léptek a régi bensőség, testvériség és szeretet helyébe.
Az Úr Krisztus titokzatos testét pedig tépte, szaggatta az arianizmus eretneksége, mely olyanformán, mint a protestantizmus és a mai modernizmus, a fa gyökerére tette a fejszét: tagadta az Úr Krisztus istenségét, a szent kereszténység természetfölötti tanítását és programútját. Megalkudott e világ kívánságaival és ízlésével, és ezért meg is nyerte e világ nagyjainak támogatását…” (Szentek élete)
Egy kis csoport ugyanis először egy Ursinus nevű diákonust választott meg pápának, és ez a Santa Maria in Trastevere-templomot tette meg ,,székhelyévé”. Egy sokkal nagyobb csoport rövidesen Damazuszt emelte Péter székébe, s ő a lateráni bazilikát foglalta el. Ursinus és Damazusz hívei között összecsapásokra került sor. Egy alkalommal az egyik templom volt a csatatér, s többen meg is haltak. Damazuszt emiatt a város prefektusa bevádolta, de később fölmentették a vád alól.
Damazusz idejében zárult le az ariánusokkal folytatott hitvita, maguk az ariánusok sok apró pártra oszlottak. A szentháromságtan és a krisztológia kérdései a keleti teológusok — főképp Szent Atanáz, Nagy Szent Vazul, Nisszai Szent Gergely és Nazianzi Szent Gergely — munkássága során tisztázódtak, s Damazusz elfogadta a tanításukat. Nagy Theodosius (379–395), akinek személyében a niceai hitvalláshoz hű császár került a keletrómai birodalom élére, 380-ban rendeletet adott ki, amellyel fölszólította a birodalom összes keresztényeit, hogy csatlakozzanak ahhoz a hitvalláshoz, amelyet az igazhitű püspökök személyes aláírása hitelesít, köztük Damazuszé is.
Hit dolgában teljesen egyetértett az I. konstantinápolyi zsinattal (381), joghatósági intézkedéseiben azonban már talált kifogásolnivalót. E zsinat harmadik kánonja ugyanis úgy határozott, hogy az új császárváros, Konstantinápoly püspökének elsőbbsége van az alexandriai és az antiochiai püspökkel szemben.
E két régi, kiemelkedő fontosságú püspökség védelmében Damazusz zsinatot hívott össze Rómába, és 382-ben újra megalapozta ezek rangját az egész Egyházban azáltal, hogy fölelevenítette a püspökségek ,,Péter-féle” rangsorát. Ennek értelmében a római egyháznak az összes többi püspökséggel szemben elsőbbsége van, mert Rómában halt meg a két apostolfejedelem, Szent Péter és Szent Pál, és sírjuk is ott van.
A második helyen Alexandria áll, mert ezt a püspökséget Péter apostol parancsára Márk alapította, aki Péter tanítványa volt. A harmadik helyen áll Antiochia, mivel itt mind a két apostolfejedelem működött. Konstantinápolynak a második helyre történő besorolását – azzal a megindoklással, hogy császári város – Damazusz határozottan visszautasította. Ez a döntés nagyban hozzájárult a római püspökség tekintélyének növekedéséhez. Ettől kezdve honosodott meg a pápák szóhasználatában a „Sedes Apostolica – Apostoli Szentszék” megjelölés.
E fejlődéssel azonos irányban hatott a pápának az a törekvése, hogy előtérbe helyezze a latin nyelvet. A szentmisében kötelezővé tette a latin használatát, s csak a Kyrie maradt meg a korábbi görög nyelv hírmondójának. Ez a rendelet magával hozta, hogy a szentmise olvasmányai számára gondoskodni kellett a Szentírás megfelelő latin fordításáról. A feladattal Damazusz Szent Jeromost bízta meg, aki pápasága utolsó két évében a titkára volt, s aki a halála után a feladatot végre is hajtotta.
„…Közben nem feledkezett el arról, hogy a hanyatló evangéliumi szellemet nem elég rendelkezésekkel és tilalmakkal élesztgetni; hanem fajra megkell nyitni életerejének ősforrásait. Damazus főként kettőt látott ilyent: a Szentírást és a dicső vértanú múltat. Igyekezett mindkettőt megnyitni.
Messzetekintő szeme elhatott a Chalkisz sivatagba és megakadt ott egy kemény önsanyargatásban összeaszott remetén: Jeromoson (szept. 30).
Ment egyik levél a másik után, míg Jeromos engedett: Követte a kereszténység fejének hívását, „mint magának Szent Péternek szavát”. Rómába, az elpuhult világvárosba elvitte a puszták kemény aszkéta szellemét és ennek lelkes híveket szerzett a legmagasabb körökben is. De magával hozta nagy tudományát, fényes elméjét és ragyogó tollát is.
Damazus megtette titkárának, és nyilván azt gondolta, amit annyian mások: ő lesz majd az agg Damazus utódja. Isten mást akart, azt, amire éppen Damazus hívta fel Jeromost: van nyelvtudása, tanultsága, jó tolla, ajándékozza meg hát a kereszténységet olyan bibliával, melyet könnyen és szívesen olvas a latin világ. Jeromos még ott, Damazus oldalán hozzáfogott a nagy munkához, mely azután életének főműve lett.
Ha ma az ünnepi szentmisén halljuk az evangélium-éneklést, voltaképpen az idestova 1700 év előtt élt öreg Damazus pápa gondosságát kell dicsérnünk…”(Szentek élete)
Damazusz pápa nagy érdeme a vértanúk tiszteletének fölélesztése. Sok feledésbe merült vértanú sírfeliratát maga készítette el vers formában, és nagyon szép írással kőbe vésette, majd elhelyezték a vértanúk sírján. Különös gondot fordított Szent Lőrinc vértanú diákonus tiszteletére; minden bizonnyal tőle származik a gondolat, hogy Szent Lőrinc Róma városának patrónusa legyen.
Jó kapcsolatot tartott fenn a város világi vezetőivel. Ezekben az években nagy vita folyt, hogy a szenátus üléstermében – tekintettel arra, hogy a szenátorok többsége keresztény – megtűrhető-e a pogány Victoria istennő oltára. Ráadásul az ősi szokásoknak megfelelően a szenátus üléseinek kezdetén erre az oltárra áldozati adományokat helyeztek el. A kérdést a Milánóban élő császár elé terjesztették, s Ambrus közvetítette az ügyet. A császár úgy határozott, hogy az oltárt véglegesen távolítsák el a teremből. Damazusz jóban volt a még pogány prefektussal, Praetextusszal is, aki egyszer jókedvében így szólt: ,,Ha megválasztanának Róma püspökévé, azonnal megkeresztelkednék!”
Ennek ellenére Damazuszt egész pápasága alatt sok rágalom érte. Mindez azzal a ténnyel állt összefüggésben, hogy akkoriban sok asszony és leány tért meg a római arisztokrácia családjaiból, és vagyonukból bőkezűen adakoztak az Egyház céljaira. Mivel pedig a pápa a kezébe került javakból nem csupán a karitatív szolgálatokat fedezte, amelyek egyébként nagyon jól meg voltak szervezve a városban, hanem a templomokat ékesítette, s méltó környezetet teremtett a vértanúk sírjai köré, ellenségei a „dámák fülcimpája” csúfnévvel illették.
Ahhoz azonban Damazusz túlságosan energikus volt, hogy a püspökökkel és a teológusokkal ne támadjanak surlódásai. Egyesek második Szent Atanázként magasztalták, mások ellenben becsmérlően gondolkodtak és nyilatkoztak róla. Nem szolgált a pápa örömére, hogy Nazianzi Szent Gergely elhagyta kisázsiai püspökségét és átment a konstantinápolyi székre. Úgy ítélte meg, hogy ez ellentétben áll az Egyház hagyományos gyakorlatával, és tűrhetetlennek tartotta a püspökök törekvését a tekintélyesebb székhelyek felé.
Nagy Szent Vazullal sem volt teljes az összhang. Mindketten másként gondolkodtak és beszéltek a teológia kérdéseiről, s más jellegű kérdésekben sem voltak azonos állásponton. Ezért nem túlságosan kedvező és jóindulatú Vazul véleménye a pápáról.
Amit Damazusz pápáról a források elmondanak, annak alapján egy föltűnően energikus, tetterős ember rajzolódik ki előttünk, aki minden erejével harcba szállt a Niceában megfogalmazott hitvallás megőrzéséért. Hivatkozva a Péternek adott ígéretre: „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem Egyházamat” (Mt 16,18), a pápaság tekintélyének növeléséért többet tett minden elődjénél.
Fáradhatatlan volt a liturgia rendezése és a vértanúk tisztelete dolgában. Személyes jámborságáról a források hallgatnak, még csak következtetési támpontokat sem adnak.
Néhány jelentéktelennek látszó, de hiteles adat alapot ad ahhoz, hogy fölidézzük a szent pápa életének néhány jelenetét…
A titkár csöndesen lépett be a pápa dolgozószobájába. Jeromos mindig pontosan érezte, mikor nem zavarja a pápát, akit urának és barátjának is tekinthetett. A pápa egyszerre volt érzékeny, költői lélek, akire a pillanatok nagy hatással voltak, s ugyanakkor az Egyház távolba tekintő kormányosa nagy tervekkel. Jeromos ezúttal gondolkodás nélkül sietett a fehér ruhát viselő, ősz pápa felé, aki elmélyülten tanulmányozott egy iratot, de a léptek zajára csodálkozva föltekintett.
„Örvendj, atyám – kiáltotta feléje Jeromos –, ma beteljesedett régi kívánságod! Éppen a katakombáktól jövök, szemtanúja voltam, hogy a munkásoknak sikerült szabaddá tenniük a katakomba bejáratát, miután csigákkal, nagy erőfeszítések árán eltávolították a hatalmas köveket. Rendelkezésed megsokszorozta a munkakedvüket!”
„Való igaz, ez jó hír számomra, és te tudod a legjobban, hogy mennyire szívemen viselem a katakombák ügyét” – felelte a pápa, majd az ablakhoz ment, ahonnan messzire ellátott a város fölött. S inkább magának, mint művelt titkárának mondta: „Igen, a mi ősi Rómánk elvesztette a fényét. Az atyák erényeit erőszakos tettek és hazugságok tépázták meg.
Igaz, atyáink pogányok voltak, de sok nemes lelkű ember élt közöttük. Az utóbbi években számtalan a keresztséget kérő ember, de többen keresték a külsőséget, mint a hit elevenítő erejét. Nekem is tapasztalnom kellett, hogy az állítólagos keresztények a pártviszály idején milyen hévvel támadtak Péterre, és hogyan ontottak vért a szent helyeken.
Mennyire más volt, amikor még száz esztendővel ezelőtt is vértanúk vére folyt ebben a városban. Csak a hit elerőtlenedése válthatta ki azt, hogy megfeledkezzenek a vértanúk sírjairól, s hogy a leomló épületek még a katakombák bejáratait is eltorlaszolják. Ez lett a gyümölcse annak a szabadságnak, amelyet az Egyház mindössze két emberöltő óta élvez!”
„Túl szigorúan ítéled meg korunkat – próbálta félbeszakítani Jeromos –, hiszen éppen most vált lehetővé az újrakezdés. Te összegyűjtötted a vértanúk nevét, az életükre és vértanúságukra vonatkozó följegyzéseket, és szép verseket írtál róluk. Most már szabaddá vált az út is, amely a föld alatti sírokhoz vezeti a hívőket. Hívnod kell az embereket ezekre a szent helyekre, és a vértanúkra való emlékezés föl fogja éleszteni bennük a hitet, és példát vesznek majd az állhatatosságra is!”
A pápa hálás mozdulattal tette kezét titkára vállára, aki nemcsak munkatársa, hanem lelki barátja is volt:
„Igen, ennek így kell lennie, de azt is el kell mondanunk, hogy a vértanúk sírja csak jel, fölhívás, figyelmeztetés, és nem több. Az imádás egyedül Istent illeti. Hiszen én is bizonyos vagyok abban, hogy nagy dolgok fognak történni. Miként a vértanúk kiontott vére magvetés volt, úgy a sírjaik körül bontakozó tisztelet is új élet forrása lehet az Egyházban.
Sokan közülük olyan fiatalok voltak, amikor odaadták az életüket! Gondolj csak Lőrincre, Pongrácra vagy Cecíliára. Úgy hiszem, Isten általuk üzeni: az Egyház ifjúságának ereje nem halt ki, hanem újra elevenné válik, ha úgy fogunk hinni, mint ők. Ezt kell a mi kortársainkban is tudatossá tenni!”
Még azon a napon, délután pápai hírvivő kopogtatott Furius Dionysius Philokalus kőfaragó mester ajtaján, és jelentette, hogy a pápa föl fogja keresni. Ez a közismert kőfaragó mester és művész már korábban is megörvendeztette a finom ízlésű Damazuszt különböző alkotásaival. A hírvivő szava szerint ismét munkát és megbecsülést várhat a pápától.
Az előre jelzett órában meg is érkezett a pápa néhány klerikus kíséretében a műhelybe, ahol nyers márványtömbök és félig kifaragott szobrok sora állt. A pápa és a művész szívélyesen üdvözölték egymást, majd Damazusz kivett a diákonusa kezében lévő pergamentekercsek közül egyet, kigöngyölte, és a mester elé terítette:
„Nézd csak Philokalus! Verseket írtam pápa elődeimről és a vértanúkról.
Csak a te művészkezed alkalmas arra, hogy ezeket a sorokat kőbe vésse és megörökítse az utókor számára. A márványod ragyogó, s a vésőd úgy dolgozik, mint a legszebben dolgozó írnok tolla! Hirdesd velem együtt Isten csodálatos tetteit, amelyeket a vértanúkban vitt végbe akkor, amikor legyőzhetetlen szeretetét a szívükbe véste.
A kőtáblák a vértanúk sírját fogják ékesíteni, de kérjük Istent, hogy a mi nevünket is írassa be az élet könyvébe!…” (Szentek élete)
Még nagyobb hálára és kegyeletre kötelezte a keresztény világot a mai napig egy más gondosságával, mely pápasága egész idejére kiterjedt és párhuzamosan folyt más gondjaival.
Már fiatal korában külön kegyelet vonzotta a vértanúkhoz. Dicső emlékük összeszövődött úgyszólván gyermekálmaival. Atyja az alsóbb papsághoz tartozott, ú. n. lektor, fölolvasó volt, akinek tisztéhez tartozott a vértanúk emléknapján a hívők gyülekezetében felolvasni haláluk történetét. Ámulatba táguló áhítattal hallgatta és szívta magába a serdülő fiú a keresztény hősiesség emlékeit; ragyogó képük elkísérte még álmába is. És mikor a meglett férfi józan szemével körülnézett a sivár jelenben, feszülő lelke folyton visszajárt a nagy múltba, onnan merített bizalmat és erőt küzdelmeihez és szenvedéseihez.
Mikor pedig Szent Péter székébe került, nem késett mások számára is, főként a messzebbről zarándokló hívők seregei számára is hozzáférhetőkké tenni a keresztény megújhodásnak a forrásait.
Amióta ugyanis Nagy Konstantin szabadságot adott az Egyháznak, az ú. n. milánói rendelettel 313-ban, s a hívők a katakombákból, a földalatti folyosó-sírokból kimerészkedhettek megint Isten szabad napfényére, egyre-másra emelkedtek a fényes templomok a vértanúk tiszteletére; ereklyéik a katakombák sötétségéből oltárok és szentélyek verőfényébe kerültek; az ilyenformán árván maradt sírhelyek pedig lassan feledésbe merültek.
A szent pápa már most nekilátott: megnyittatta megint a beomlott bejáratokat, kitágíttatta a folyosókat, lépcsőket csináltatott a híresebb sírokhoz, szelelő és világító nyílásokat nyittatott. A zarándokok megint szabadon járhattak a helyeken, hol minden lépés hősökről és hős időkről beszélt. De a kövek néma nyelvét talán nem mindenki hallja.
Ahhoz külön lelki fül kell. A pápa tehát maga készített egyszer, de szívből jött és szívhez szóló verses föliratokat, s ezeket hű segítője, Filokalus ügyes kézzel, gyönyörű betűkkel márványba véste.
A márványlapok odakerültek a katakombák falára, a sírok szájára, s ahonnan a drága ereklyék már hiányoztak, ezek az igénytelen versek beszéltek: „Aki olvasod, tiszteld a szentek sírját; sem nevüket, sem számukat nem tudta megőrizni a múlt”.
Mégis – ott olvassuk Marcellus pápa, Lőrinc diakónus, Tarzícius akolitus dicsőségét, s olvasták előttünk annyi nemzedéken keresztül mások.
Prudencius, a kiváló költő otthagyta erdős hazáját, Galliát, lelkes kegyelettel járta a nagy vértanú múlt emlékeit, hosszasan elmerengett Damazus versein és addig-addig melengette a kicsiny magot, míg terebélyes fává nem lett Hatalmas költeményekre hangolták a kegyeletes pápa epigrammái.
Különös meghatódottsággal állunk meg egy fölirata előtt:
„Ebben a halomban Istennek szentelt csontok nyugszanak. Itt nyugszik Damazus húga Irén. Krisztusnak szentelte életét, hogy a szent szüzesség igazolja a hajadon érdemeit.”
Itt tehát megszólal Damazusban az ember. Megemlékezik még arról, hogy „szeretetük tanúja”, az anyja, Laurencia, őreá hagyta a lánykát zálogként, mikor e világból elszállt.
Egyebet is alig tudunk Damazus családjáról és ifjúkori életéről, mely ott folyt le a Szent Lőrinc bazilika fényes árnyékában. Régi nagy emberek a történet verőfényébe emelték életfájuk büszke koronáját, lombjuk soknak nyújtott oltalmat, törzsük támaszt, gyümölcsük táplálékot. De gyökerét vajmi kevesen kívánták látni.
Damazusz 384. december 11-én halt meg. A Via Ardeatina mentén akart nyugodni. Nem akart a Callistus-katakomba pápasírjai között sírhelyet magának, inkább a családi sírboltba kívánkozott. Anyjának Laurentiának, a nővérének, Irénének és saját magának külön sírboltot készíttetett. Maradványait később bevitték a városba.
Ünnepe a 11. században terjedt el az egész Egyházban.
Így él Szent Damazus a mi kegyeletes, hálás emlékezésünkben is, mint a vértanúk trubadúrja, s mint a katakombák újraépítője.
Tudjuk a katakombák sorsát. Damazus hozzáférhetőkké tette, de a zarándok-kegyelet nem sokáig kereshette föl. 410-ben a gótok romba döntötték Róma környékét is, a következő bizonytalan időkben tisztes ember nem igen merészkedett azokra a helyekre, hol zsiványok, szegény-legények vertek tanyát. A bejáratok beomoltak, s lassan még az emlékük is kiveszett.
A középkori zarándokok programútján nem szerepeltek a katakombák. 1578-ban szőlőmunkások kutat ástak, s közben üregre bukkantak. Az elképedt Róma és az ámuló világ előtt akkor újra föltárult a földalatti Róma és kezdett tanúságot tenni az ősi hitről ép akkor, amikor az újítók ennek a hitnek ősiségét kétségbe vonták. Ismét kövek kezdtek beszélni, mikor emberek hallgattak. S előkerültek megint azok a kövek is, melyekre Filokalus mesteri keze rávéste Damazus pápa vértanú-dicsőítő emlékverseit.
A Szentek életének olvasója külön hálával emlékezik meg első tiarás életírójukról és tiszteletük buzgó úttörőjéről.
Istenünk, add, hogy szüntelenül ünnepeljük szent vértanúid hősiességét, és Szent Damasus pápa példáját követve tiszteljük és szeressük őket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.
NAPI IMA
Ima a Szentlélek vezetéséért
Uram, átadom Neked életemet.
Szívemből megbocsátok mindenkinek,
aki életem folyamán megbántott.
Hálát adok mindenért, ami történt velem.
Minden ajándékodat megköszönöm, Uram.
Hálát adok a szenvedésekért és a rossz napokért is,
mert irgalmad és jóságod mindent javamra fordított.
Kérlek Uram, add nekem Szentlelkedet!
Add, hogy fölismerjem mindig Lelked vezetését,
és készséges szívvel engedelmeskedjek neki!
Vegyél el belőlem minden bizalmatlanságot és félelmet,
és add, hogy gyermeki szívvel egészen Rád hagyatkozzam!
Rád bízom életemet, halálomat és minden javamat.
Add meg nekem Uram azokat a lelki adományokat,
amelyekkel szolgálhatlak Téged ezután!
Fölajánlom Neked képességeimet és körülményeimet,
odaadom minden kívánságomat és vágyamat.
Kérlek, légy Ura életemnek és változtasd át szívemet olyanná,
amilyenné öröktől fogva eltervezted!
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek,
miképpen kezdetben, most és mindörökké.
Amen.
Ima a Szentlélekhez
Szent Ágoston
Te lélegezz bennem Szentlélek, Hogy szent dolgokat gondoljak.
Te űzzél engem Szentlélek, Hogy a szeretet tegyem.
Te csalogass engem, Szentlélek, Hogy a szentet szeressem.
Te erősíts meg engem, Szentlélek, Hogy a szentet őrizzem.
Te óvj meg engem, Szentlélek, Hogy a szentet többé el ne veszítsem.
Ámen!