Előgyakorlatok
1. Krisztus kegyelmével meglátogat bennünket, ha a szentségekben közli velünk a megváltás gyümölcseit, ha értelmünket megvilágosítja, akaratunkat a jóra indítja és erősíti. Meglátogat bennünket kegyelmével, ha vigasztal és lelki örömöt nyújt szívünknek; meglátogat, ha szenvedést vagy csapást mér ránk. Mindezt tágabb értelemben az ő kegyelmi látogatásának lehet nevezni; mert van külső és belső kegyelem, van szorosan vett természetfölötti és tágabb értelemben vett természetes kegyelem. Ez utóbbi minden adomány Isten kezéből a természet rendjében. De maga a szenvedés is kegyelem, mert Istenhez vonz, megtisztít, és ha jól felhasználjuk, alkalmat ad az érdemszerzésre.
2. Halljuk, mintha Szent Pál nekünk mondaná: „Hálát adok Istenemnek mindenkor értetek Isten kegyelméért, mely megadatott nektek Krisztus Jézusban, hogy mindenben gazdagok lettetek őbenne, minden igében és minden ismeretben, amint Krisztus tanúbizonysága megerősödött bennetek, úgy hogy semmiféle kegyelemnek sem vagytok híjával, várván a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését, ki meg is erősít majd titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelének napján.” (1Kor 1,4-8.)
3. „Mutasd meg, Uram, hatalmadat és jöjj, hogy segítséged által a fenyegető bűnveszélyből kiragadj és megváltásod által megszabadíts!” (Egyházi ima ádvent első vas.)
I. Jézus jön kegyelemadományaival
Ez a látogatás gazdagítja lelkünket. A szentségek vételénél, imádság közben és máskor, minden jócselekedet előtt és alatt megvilágosítja értelmünket, ösztönzi akaratunkat és természetfölötti erőt ad neki a jóra, hogy a mennyország számára érdemeket szerezhessen. Minden kegyelem valódi látogatás Isten részéről. A külső alkalom a jóra is az. Azért mondja az evangélium: „Nagy próféta támadt közöttünk, és az Isten meglátogatta az ő népét” (Lk 7,16) és zengi Zakariás: „Áldott az Úr, mert meglátogatta az ő népét.” (Lk 1,68) Mindezeket a kegyelmeket Isten azért adja, hogy felhasználásuk, velük való közreműködésünk által Krisztus lelkileg megszülessék bennünk: ez a kegyelmi, a malasztteljes ádvent. Mert Isten csak akkor jön a szó teljes értelmében hozzánk kegyelmével, ha kegyelmét, malasztját fel is használjuk, azzal közreműködünk. Ezt kell tennünk főleg most az ádventi időben. Azért int Szent Pál: „Az éjtszaka elmúlt, a nappal pedig elközelgett. Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit és öltsük magunkra a világosság fegyvereit. Mint nappal járjunk tisztességesen; nem tobzódásban és részegeskedésben… nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust.” (Róm 13,12-14) Isten kegyelmével megelőz bennünket és sikerrel koronázza erőlködésünket: „Mert az Úr megadja kegyelmét és földünk megtermi gyümölcsét.” (Zsolt 84,13)
II. Jézus jön az örömben
Az öröm lehet természetes és természetfölötti. A természetes, de Isten akaratával megegyező öröm is Isten adománya, mellyel jóságát, szeretetét akarja megmutatni, bizalommal akar eltölteni önmaga iránt, erőt akar adni, előkészíteni a beálló küzdelemre, szenvedésre, kísértésre. Meg is akar olykor jutalmazni az erőfeszítésért, melyet szolgálatában tettünk, a fáradalmakért, melyeket magunkra vállaltunk. Ugyanezt állíthatjuk még sokkal nagyobb igazsággal a természetfölötti örömökről. Ezek leginkább imakegyelmek, érezhető előrehaladás a lelki életben, siker az apostoli működésben, öröm az Egyház diadalában, nekünk kedves lelkek megtérése vagy buzgósága, Isten közelségének megérzése.Hogyan kell fogadni Istent az örömben? Nehezebb az örömben meg nem feledkezni Istenről, mint a szenvedésben. Azért alázattal kell fogadnunk Isten vigasztalását annak tudatában, hogy nem tőlünk függ azt megszerezni, főleg nem a természetfölötti lelki vigasztalásokat. Hálával kell eltelnie lelkünknek Isten, minden tiszta öröm adományozója iránt. Azért van oly kevés igazi öröm a világon, – mondja Keppler püspök – mert oly kevés hála lakozik az emberek szívében. Legyünk önzetlenek az örömben, ne keressük Istent adományaiért, hanem adományaiban is magát az Istent szeressük; tudjuk nélkülözni az örömöt, tudjunk lemondani a vigasztalásokról, ne zavarodjunk meg, ha elmarad az édesség és száraz kenyeret kell ennünk. Használjuk fel a lelki örömöt előmenetelünkre, készüljünk elő a küzdelemre és szenvedésre, gondoljunk rá, hogyan fogunk viselkedni, ha majd elmarad Isten közelségének édes megérzése. Ez a gondolat megóv az öntetszelgéstől és a lelki örömöt gyümölcsözővé teszi számunkra. „Az Úr jót ad és a mi földünk megadja gyümölcsét.” Megszületik az Úr a mi lelkünkben az örömben. Ez a lelki öröm ádventje.
III. Jézus jön a szenvedésben
Isten meglátogat bennünket akkor is, ha földi javakkal, szerencsével, sikerrel és jóléttel áld meg. Magában véve a földi boldogság is, az igazi, mely Istennel és az erkölcsi törvényekkel nem ellenkezik, csak Istenhez vezetne; mert hiszen jóságával és bőkezűségével csakis magához akar vonzani bennünket az Isten. De gyarlóságunk miatt sokszor veszélyesekké válnak a földi javak; romlott természetünk nem keresi bennük a jótevőt, hanem rendetlenül magukhoz a javakhoz ragaszkodik és átlépve a határt, mely a megengedettet a vétkestől elválasztja, eltéved a meg nem engedettbe. Azért küldi Isten ránk a szenvedést, megvonja a földi javakat, hogy eltévedésünket megakadályozza, vagy ha már elpártoltunk tőle, ismét magához visszatérítsen. De még más célt is követ az Isten, ha szenvedést mér ránk. Szenvedés nélkül nincs lelki nagyság, nincs érdem, nincs szentség, nincs áldozat, nincs szeretet, nincs boldogság, és ha van, csak közönséges, nem kiváló, nem kimagasló. Isten a szenvedésben különösen közel áll hozzánk, mert különös hasonlatosságot lát bennünk az ő szenvedő emberi ábrázatával. Hiszen ő is szenvedő emberi alakot öltött magára, mikor közöttünk megjelent. (Fil 2,7; Róm 8,29) Azért is nevezzük a szenvedést különös módon „Isten látogatásának”; jobban mutatkozik benne Isten szeretete irántunk, mint örömadományaiban. Azért is juttatta Isten legjobb barátainak osztályrészül a szenvedést. „Mert Isten előtt kedves voltál, szükséges volt, hogy megpróbáljon a kísértés”, mondja az angyal Tóbiásnak (Tób 12,13); Szent Pálnak pedig maga Jézus azt üzeni Ananiás által: „Megmutatom neki, mennyit kell majd szenvednie az én nevemért.” (ApCsel 9,16.) A szeretet felkeresi azt, akit szeret. Ha tehát a szenvedés Isten különös szeretetének a jele, akkor valóban Isten látogatása, valóban ádvent. Ezt az ádventet is gyümölcsözővé kell tennünk lelkünk javára, hogy a szenvedésben Krisztus szülessék meg lelkünkben, lelkünk az ő képmása legyen. Nincs üdvösségteljesebb ádvent, mint a szenvedés ádventje. Ebben az ádventben fokozott mértékben „jót ad az Úr”, hogy a mi földünk százszorosan „megadja gyümölcsét”. „Akik könnyek között vetnek, aratáskor örvendeznek. Akik sírva indultak, mentek elvetni magvaikat; megjönnek majd, ujjongva jönnek meg, és hozzák kévéiket.” (Zsolt 125) „Hacsak a földbe esett gabonaszem el nem hal, egymaga marad; ha pedig elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24-25) „Atyám minden gyümölcstermőt megtisztogat, hogy többet teremjen.” (Jn 15,2)
Imádság
Adjunk hálát a nyert kegyelmekért, örömért és szenvedésért egyaránt; vágyakozzunk újabb kegyelmek után, hogy lelkünkben Krisztus megszülessék. „Mutasd meg nekünk, Uram, irgalmasságodat és üdvösségedet add nekünk!” (Zsolt 84)