Olyan volt a halála, amilyen az élete:
„Kereszt alakban kiterjesztett karokkal, imádkozva várta az utolsó pillanatot, és az Úr testének vétele után adta ki lelkét, hogy már most szent közösségben örvendjen az angyalokkal, kiknek életét élte a földön.”
A 374. évnek egy őszi napján a milánói bazilika falai izgatott tömegek zajgását visszhangozzák. Püspököt választottak. Meghalt Auxencius, ki az ariánus eretnekségnek hódolt, és fenn tudta magát tartani a császárvárossá emelkedett Milánó püspöki székén, jóllehet a nagy katolikus püspökök, mint Poitiers-i Szent Hilárius (január 14.) is, folyton óvást emeltek ellene. Most arról is döntöttek: ariánus vagy katolikus legyen-e az utódja. A felek olaszos szenvedéllyel csaptak össze. Már-már nyílt harcra került a sor.
A hatósági beavatkozás elkerülhetetlennek látszott. Meg is jelent Emilia és Liguria helytartója, az előkelő származású, nagytekintélyű, alig harminc éves Ambrus – rendet teremteni.
Amint azonban feltűnt a templomban nemes alakja, egy gyermek elkiáltotta magát: Ambrust püspöknek!
Minden szem a hang felé fordult, és az előbb még egymást ölő pártok egy emberként visszhangozták: Ambrust püspöknek!
Hiába tiltakozott: hogy ő még csak hitjelölt, hogy nincs egyházi tudományossága, hogy érdemtelen bűnös. Hiába menekült. A nép szava ezúttal csakugyan Isten szava volt, ez elől nem lehetett kitérni. Ambrus fölvette a keresztséget, de hangsúlyozottan katolikus és nem ariánus paptól, aztán az egyházi előírások szigorú megtartásával fölvette egymás után a rendeket, a nyolcadik napon, december 7-én a püspökséget.
Ez lett ünnepének is a napja. Püspökként az Egyháznak abban az időben legerősebb bástyája lett, és mindmáig a nyugati kereszténységnek egyik dicsősége, Jeromossal, Ágostonnal és Nagy Szent Gergellyel az oszlopos négy nyugati egyházdoktor egyike.
Régi római főnemes családból született Trierben 333-ban. A család már régóta keresztény volt; ősei között szerepelnek előkelő államférfiak és vértanúk. Apja is kiváló hivatalt viselt: Gallia helytartója volt. De aránylag fiatalon halt meg, és a derék anya három gyermekével Rómába költözött.
A legidősebb, Marcellina 353 karácsonyán Libérius pápa kezéből fölvette a szüzek fátyolát (július 17.). Ambrus, a legfiatalabb a három testvér közül, végig a leggyöngédebb szeretettel övezte testvéreit. Marcellina később Milánóban tartózkodott a közelében, és biztos, hogy ő gyújtotta föl az ifjúban a szűzi tisztaságnak azt a lángját, mely az érett férfiúnak és püspöknek oly kiváló ékessége maradt.
Bátyja, Szatirus (szeptember 17.) nemcsak arcvonásaiban volt hozzá megtévesztésig hasonló, hanem előkelő, önzetlen és áldozatra kész férfias lelkületben is. Ő volt a püspök „jószágkormányzója”. A hűséges testvér örökre ragyogó emléket állított a korán elhunyt testvérnek: megrázó gyászbeszédben siratta halálát és szárnyaló vigasztaló beszédet mondott sírjánál. Mindkettő ránk maradt.
Ambrus a család hagyományaihoz híven az államférfiúi pályára lépett. Fényes tehetsége rohamosan mind magasabbra emelték. Alig huszonhat éves korában már Emilia és Liguria helytartója volt, Milánó székhellyel. Ez történt 370-ben.
Négy évre rá a nép akaratából ugyanennek a híres, gazdag városnak a püspöke. A népnek jó szeme volt. Ambrusban egyesült a régi rómainak minden erénye a kereszténynek értékeivel. Minden izében férfi volt, püspök és szent. Azzal kezdte püspökségét, hogy aranyát, ezüstjét a szegényeknek adta, fekvőségeit pedig az egyháznak – pusztán nénje számára kötött ki évjáradékot.
Ő, aki eddig a legjobb módhoz volt szokva, ezen túl teljes szegénységben élt: szombat és vasárnap kivételével mindennap estig böjtölt, püspöksége területén vendégségbe való meghívást nem fogadott el, világi ügyekbe többé nem elegyedett. De annál erélyesebben harcolt a császárvárosban egyre terjedő anyagi önzés és fényűzés ellen.
Nem kímélte a világfiakat, „kik lovaiknak és kutyáiknak nemzedékfájával dicsekednek”, de a szegényekről megfeledkeznek. És ostorozta a proletárokat, kiknek „nincs tunikájuk és holnapi falatjuk, de ott tolonganak a kocsmák előtt”.
A szegényeknek azonban atyja volt. Érdekükben még a templomi edényeket is eladta, a milánóiaknak nem csekély megbotránkozására. Ajtaja egész nap nyitva volt, az ügyefogyottak bejelentés nélkül bemehettek. Föl is keresték oly tömegesen, hogy a püspöknek csak éjjel maradt ideje imádságra és tanulmányra. Tanulmányra is. Mert azt is lelkiismereti kötelességének tekintette, hogy elsajátítsa a püspök számára szükséges hittudományi ismereteket. Hiszen addig csak világi tudományokkal foglalkozott.
Egy idős pap vezetése mellett lelkiismeretesen áttanulmányozta főként a nagy görög atyákat; Origenest és a három nagy kappadókiait (Nagy Szent Vazul, Naziánzi és Nisszai Szent Gergely) és szünet nélkül olvasta és elmélkedte a Szentírást. Így fölkészült arra, amit legjelentősebb püspöki hivatásának tekintett: az igehirdetésre. Nap, mint nap fölment milánói székesegyházának szószékére és magyarázta a Szentírást, különös szeretettel az ószövetséget.
Ezeket a homiliákat (bibliai idézetre épülő egyházi beszéd, szentbeszéd, prédikáció) aztán átdolgozta, és így ránk maradtak. Még most is sugározzák Ambrus szellemét: egyszerűen, de erővel, méltósággal és művészettel hirdetik a gyakorlati keresztény életigazságot. A hívek csüngtek püspökük ajkán. Sőt messze távolról idegenek sereglettek Milánóba: nemcsak Piacenzából és Bolognából, hanem Afrikából, Mauretániából jöttek őt hallgatni. Perzsiából két fejedelem déli egy órától éjszakai három óráig hallgatta, északról a markomannok királynője Fridigil követségben kért tőle tanítást.
Szent Ágoston részben az ő kedvéért ment Milánóba. Páratlan nagysága éppen abban volt, hogy mindenki úgy érezhette, mintha Ambrus egészen az övé volna; és mégis mindig maradt ideje minden ügy számára, főként azok számára, melyek a teljes egyház javát érintették. Ambrus tevékenysége rendkívül fontos volt: megvédeni az eretnekek ellen a katolikus igazságot, ágaskodó pogányok ellen biztosítani az evangélium birtokát, császárok túlkapásai ellen az Egyház függetlenségét és szuverén szellemi jogait. Erre képesítette őt az a határtalan szeretet és bizalom, mellyel övezték, és az a föltétlen tekintély, mellyel fölnéztek rá még a császárok is.
Az ifjú Grácián és II. Valentinián atyjuknak tekintették. Viszont ő minden viszontagság közepette és minden átmeneti igazságtalanság dacára ősi római hűséggel kitartott a törvényes császári ház mellett. Nagy befolyását a pogányság utolsó erőfeszítéseinek elhárítására és a még mindig erős arianizmus legyőzésére használta. Grácián az ő befolyása alatt 382-ben megvonta a pogány istentisztelettől az addig még mindig élvezett állami támogatást és eltávolította a római szenátusból a volt pogány államvallás utolsó szimbólumát, a győzelem (Victoria) istennőjének szobrát.
Háromszor tett kísérletet a szenátusnak még mindig pogány többsége a szobor visszaállítására; Ambrus körültekintése és erélye mind a háromszor megakadályozta. Az arianizmussal szemben kezdettől fogva sorompóba lépett rendkívüli kormányzó tehetségének és hatalmas egyéniségének egész súlyával. Személyesen megjelent Szirmiumban (Mitrovica) és megakadályozta, hogy az ariánusok Jusztinának, a császárnénak pártfogása alatt eretnek püspököt válasszanak. Általában elérte, hogy az egész tartományban, melyet akkor Illyricumnak neveztek, az arianizmus egyik fő fészkében, az eretnekség tüze lassan kiégett.
Magában Milánóban már 376-ban minden templom a katolikusok birtokában volt. Jusztina rávette a fiatal császárt, hogy egy kis templomot a város szélén az ariánusoknak követeljen vissza. A kérés méltányosnak látszott és nem jelentett nagy áldozatot. Ambrus azonban elvi kérdésekben hajthatatlan volt. „Azt követelik tőlem: add ki a bazilikát! Én azt felelem: nekem nincs jogom kiadni, és neked császár, nem érdeked követelni. Magánházhoz nem szabad nyúlnod, és Isten házát, úgy gondolod, elveheted? Istennek azt, ami Istené, a császárnak azt, ami a császáré! A császáré a paloták, a templom a püspöké!”
Mikor aztán Jusztina egy nagyobb templomot követelt, zendülés támadt. A nép a püspöke mellé állt, a császári katonák körülzárták őket a követelt templomban. Majdnem vér folyt. Ambrus akadályozta meg: „Itt azért vagyunk, hogy imádkozzunk, nem hogy hadakozzunk”.
De rettenthetetlenül ostorozta a császárnét, Évát, ki elcsábította a férfit; Jezábelt, aki üldözte Illést; Heródiást, ki a keresztelő fejét követeli”. Jusztina kénytelen volt engedni. Sőt mikor fiát, Graciánt, 24 éves korában Lyonban orvul megölték, és a légiók már a bitorló Maximust kiáltották ki császárnak, Jusztina Ambrust kérlelte, lépjen közbe második fia, Valentinján érdekében: csak ő mentheti meg ingadozó trónját. És Ambrus feledve a szenvedett jogtalanságokat, vállalta a veszedelmes és fáradságos utat Trierbe, a császárgyilkos Maximushoz és körültekintő éleslátó politikájával meghiúsította annak terveit.
Még két ízben vitte őt az uralkodói ház iránti hűsége az Alpokon túl. A második alkalommal az ifjú II. Valentinián hivatta sürgősen atyai barátját és támogatóját: legyen segítsége a fenyegető cselszövések ellen és adja föl neki a keresztséget, melyet csak az ő kezéből akart fölvenni. Azonban Ambrus későn érkezett. Valentinián a hitszegő frankÁrbogást nagyravágyásának esett áldozatul huszonegy éves korában. Ambrus már csak holttestét hozhatta haza. Megrázó beszédben búcsúztatta tragikus végű fiatal császárját és megvigasztalta gyászoló testvéreit: ha nem is vette föl a keresztség szentségét, vágyban megkeresztelkedett és megszerezte a mennyei üdvösséget.
Jusztina nem bizonyult érdemesnek Ambrus hűségére. A fortélyos asszony makacsságával harmadszor is követelt templomot az ariánusok számára (386). Ambrus nem tágított: „Nábot nem adta ki atyái örökét, és én kiadjam Krisztus örökét?” Az anyjától befolyásolt császár most azt kívánta, hogy Ambrus nyílt vitába álljon az arianusokkal, ő majd aztán dönt köztük. Ambrus fölháborodással tiltakozott: „Hol hallottad, ó kegyelmes császár, hogy hit dolgában laikusok ültek törvényt püspök fölött?” Erre a császár azt követelte, hagyja el a várost. Ambrus csak annyit felelt: „Nem szokásom megfutamodni és elhagyni nyájamat”. Megint a templomba szorult a püspök, körülvéve hű nyájától. Kívül diadalmaskodni látszik a császár, benn a püspök döntő csapást mér rá: „A császár nincs az Egyház fölött, hanem az Egyházban”. Kinn bősz katonák fegyvere csörög, benn a püspök szól: „Az én fegyverem az én könnyem. Papnak ez a pajzsa és fegyvere. Ellenállásra nincs módom és hatalmam”. És „a jámbor község- írja Szent Ágoston- kitartott ebben a szent fogságban virrasztva egész éjjel és készen meghalni a püspökével.
Akkor Ambrus bevezette a himnusz- és zsoltáréneklést keleti szokás szerint (a váltakozó módon való éneklést), hogy a nép ne sorvadjon el a bánatban. Ez a szokás onnan elterjedt egész nyugaton, és Ambrus még azzal is előmozdította, hogy maga is készített áhítatot keltő szép himnuszokat. Az ének diadalmas melódiája kizúgott a templomból, és a katonák kezdték együtt zengeni a néppel. A császárné kénytelen volt engedni.
Az arianizmusnak ez az utolsó rohama is megtörött Ambrus állhatatosságán. Ebben a szorongatásban nagy vigasztalása volt, hogy csodálatos módon sikerült megtalálni a város védőszentjeinek, Gerváziusnak és Protáziusnak (június 19.) vértől harmatos tetemeit. Beláthatatlan sokaság követte a menetet, mely ünnepélyesen a székesegyházba vitte a drága kincseket.
Még nagyobb vigasza volt Ambrusnak és még fényesebb ünnepe az Egyháznak egy évre rá: 387 nagyszombatján Szent Ambrus kezéből fölvette a keresztséget annak a kornak legnagyobb elméje, minden időnek egyik legnagyobb embere: Szent Ágoston (augusztus 28.). Mikor Nagy Teodózius még egyszer és utoljára egyesítette hatalmas kezében az egész római birodalmat, Ambrusnak már olyan tekintélye volt, hogy az akkori világ leghatalmasabb embere kegynek vette az ő barátságát.
Ambrus szemében azonban annál a megtisztelő barátságnál is több volt a püspöki kötelessége. Kallinikonban, az Eufrátes partján a keresztények a zsidók kihívó magatartásától ingerelve lerombolták a zsinagógát. A császár arra kötelezte őket püspökükkel együtt, hogy újból építsék föl. Ambrus tiltakozott: a császár azt a püspököt az elé a választás elé állítja, hogy hitének vagy megtagadója, vagy vértanúja legyen (a katolikus meggyőződés ugyanis tiltja, hogy hamis, tehát minden nem katolikus istentisztelet előmozdításában közreműködjünk).
Amikor a császár nem tágított, egy szentbeszédben fordult hozzá apostoli bátorsággal, és nem volt hajlandó jelenlétében folytatni a szentmiséjét, amíg császári szavát nem adta, hogy visszavonja rendeletét. Még súlyosabb próbára volt téve Ambrus barátsága és Teodózius keresztény lelkülete két évre rá. 390-ben Szalonikiben egy zendülés alkalmával néhány császári tisztviselőt megöltek. Az amúgy is hirtelen haragú császárt egy udvaronca még fel is tüzelte, és így beleegyezett a szörnyű bosszúba. Színjáték címén a cirkuszba csődítették az embereket, és aztán körülvették katonákkal és néhány óra alatt 7000-t kegyetlenül kivégeztek, korra, nemre, előéletre való minden tekintet nélkül. Rémület és borzalom futott végig az emberiségen. Ambrusnak vérzett a szíve. Elhagyta Milánót, nehogy így kelljen találkoznia a császárral, és írásban leplezetlenül elébe tárta bűnének nagyságát és a nyilvános vezeklés szükségességét.
Mikor pedig a császár teljes díszben meg akart jelenni az istentiszteleten a székesegyházban, a püspök útját állta: Nem szabad neki imádságra emelni azokat a kezeket, melyek még vértől csöpögnek, nem szabad Krisztus vérének vételére nyitni azt az ajkat, mely haragjában annyi ártatlan vért ontott. Teodózius védekezett: Dávid is súlyos bűnt követett el. A püspök kész volt a felelettel: „Ha utánoztad a bűnöst, utánozd a bűnbánót is!”
Erre megtört a császár. Letett minden fejedelmi díszt, és nyilván, az egész hívő község színe előtt megvallotta és megsiratta bűnét. S azóta nem múlt el nap, hogy ne bánta volna. Ambrus tanácsára pedig törvényt hozott: a halálos ítéleteket ezen túl nem szabad mindjárt végrehajtani, hanem harminc nap múlva megerősítés végett újra a császár elé kell terjeszteni. Így viselkedett korának két legnagyobb embere, egy igazi uralkodó és egy igazi püspök. Zavartalan barátságban éltek ezután.
Találó jellemzést ad Szent Ambrusról Szent Ágoston, amikor a Vallomásokban így magasztalja:
„Istennek ez az embere a katolikus igazságnak szokatlanul kemény védelmezője volt a tévtanítókkal szemben. Nem törődött az életveszéllyel, bátran küzdött Krisztusért, hűségesen tanított az Egyházban. Úgy tisztelem őt, mint atyámat, hiszen engem is – a keresztség által – ő hozott a világra Krisztusban. Én magam is együtt éltem vele a katolikus hit iránti szeretetét, erősségét, a szenvedéseket és a fenyegetéseket, amelyekben tettei s prédikációi miatt része volt.”
– Legendája egy csecsemőkori történést úgy értelmez, mint próféciát a későbbi mézajkú prédikátorról és himnuszköltőről: Ambrus bölcsője egyszer kint ringott a ház udvarán. Egyszer csak egy méhraj zúgta körül, s rátelepedett a bölcsőre. A méhek teljesen ellepték a gyermeket, még a szájába is bemásztak, mintha csak szőlőfürt lett volna, amelyből a méhek nektárt szívnak. Anyja rémülten kiáltott föl: „Ha ez a gyermek életben marad, nagy ember lesz belőle!” De a kicsi Ambrust egyetlen méhecske sem szúrta meg és semmi baja sem esett.
– Fiatal korában, amikor édesanyjával és testvéreivel már Rómában éltek, szívesen látott vendég volt Petronius Probus helytartó házában, aki akkor már keresztény volt. Megkapva a milánói kormányzói kinevezést, Ambrus fölkereste, hogy búcsút vegyen a helytartótól, aki olyan jó tanáccsal bocsátotta útjára, amelynek mélyebb értelmét nem is sejthette:
„Menj, és úgy cselekedjél, mintha nem bíró, hanem püspök lennél!”
– A fiatal püspök szent buzgósággal látott hozzá teendőihez, s mivel a gyengéket és a szegényeket mindig oltalmába vette, hamarosan szívébe fogadta őt az egyszerű nép. Szociális gondolkodására egy homíliarészlet vet fényt, amelyben Nábótról beszél és a vagyonos emberek lelkiismeretére kíván hatni:
„Ha egy szegénynek adsz, nem a sajátodból adod, hanem az övéből. De te kisajátítod magadnak azt, ami mindenki javára adatott. A föld ugyanis mindenkié, nemcsak a gazdagoké. Csak éppen, akik e jogszerű tulajdont használják is, sokkal kevesebben vannak, mint akik nem élnek vele. Így te csupán azt fizeted meg, amivel tartozol, és valóban nem is lehet beszélni nagylelkűségről.”
– Ambrust mindig szent lelkesedés tölti el, amikor a szüzességről szól. Hatására távoli helyekről jöttek Milánóba, hogy az ő kezéből vegyék át a szűzi életet jelentő fátyolt. Olyan is megtörtént, hogy anyák megtiltották leányaiknak, hogy Ambrus prédikációját hallgassák, mert attól féltek, hogy hatása alatt ők is a szűzi életformát választják.
– Egy vitatkozó kedvű ariánus – mondja a hagyomány – fölényesen beszélt Ambrussal. De amikor egy alkalommal prédikálni hallotta, meglátott mellette egy angyalt, aki a fülébe súgta Ambrusnak, mit mondjon. Ettől a mennyei hitelesítéstől az ariánus úgy megrendült, hogy elhagyta tévedését, és Ambrus híve lett.
– Ambrus hajlíthatatlanul védte az Egyházat a tévtanítókkal szemben, még akkor is, amikor emiatt szembekerült a császári házzal. A nővérének írt egyik levelében elmondott egy ilyen összeütközést: 385 nagyböjtjének idején az udvar hirtelen úgy határozott, hogy ráparancsol a püspökre, adjon át egy templomot az ariánusoknak. Ő azonban így válaszolt a parancsra: „Nem, császár, ez részemről árulás, számodra pedig szerencsétlenség lenne! Egy egyszerű magánember házához nem nyúlhatsz hozzá, Isten egyházát viszont el mernéd rabolni?” Erre az egyik udvari ember így ellenkezett: „Te nem tudod, hogy a császár mindent megtehet, és hogy minden az ő tulajdona?”
„Ó, császár – mondta Ambrus –, ne végy magadra bűnt, hanem vesd alá magadat Istennek, ha hosszan akarsz uralkodni. Hiszen írva van: »Adjátok meg Istennek, ami az Istené!« Hozzád tartoznak a paloták, a püspökhöz pedig a templomok!” A még gyermekkorban lévő Valentinianus császár azonban tovább erősködött: „De nekem egy templom is kell!” Erre a püspök ismételten nemet mondott. Kívülről ekkor nagy lárma hallatszott, mert tömeg gyűlt a császári palota köré és azt követelte, hogy bocsássák el a püspököt. Féltek ugyanis, hogy bántódás éri Ambrust. Így kiáltoztak: „Készen vagyunk meghalni keresztény hitünkért!” Akkor a császár megrettent, és kérte Ambrust, szóljon a néphez. Ő megkérdezte, hogy mit mondjon. A császár azt mondta: „Mondd meg nekik, hogy egy templomot sem veszek el tőlük!”
– Az ariánusok nem sokkal ezután ismét támadást indítottak, és mögöttük a császár anyja, Justina húzódott meg. Ambrus éppen a nagyheti liturgiát ülte, amikor váratlanul katonaság fogta körül a bazilikát, és a templomot három napig szabályosan ostromzár alatt tartották. Miközben kinn katonai vezényszavak hangzottak, és csörömpöltek a fegyverek, bent a templomban Ambrus prédikált, zsoltároztak, majd himnuszokat énekeltek.
Ambrus többek között ezt mondta: „Szívesen odaadom a császárnak összes javaimat, az életemet is, de arra, hogy az Egyház szentélyeit neki átadjam, egyszerűen nincs jogom.”
A három nap elteltével, anélkül hogy a templomot át kellett volna adniuk, a katonákat visszavonták.
– Ambrus még egyszer szembekerült a császárral, amikor az elrendelte a tesszaloniki vérengzést. Tesszalonikában meggyilkoltak egy gót parancsnokot, s ennek bosszújaként Theodosius hétezer embert gyilkoltatott meg. Amikor a szörnyű hír megérkezett Milánóba, a püspök kiközösítette a császárt, és fölszólította, hogy nyilvánosan tartson bűnbánatot. Theodosius azonban nem törődve a fölszólítással, megjelent a templomban, hogy részt vegyen a misén.
Ambrus elébe ment az előcsarnokba, és megtagadta tőle a belépés jogát, mondván: „Úgy látszik, Császár, gyilkosságod szörnyűségét most sem ismered be, mert magas állásod meggátol a belátásban… Merészelnéd imára kulcsolni a kezedet, amikor emberi vér csöpög róla? Menj csak, és vesd alá magadat a kiközösítésnek!”
Amikor a császár azzal védekezett, hogy Dávid is vétkezett, a püspök így felelt neki:
„Ha már a bűnös királyt utánoztad, kövesd a bűnbánó Dávidot is!”
A császár sírt dühében, és bosszúsan elment. 390 karácsonyán azonban a hatalmas császár vezeklő ruhában jelent meg a templomban, s kérte a püspöktől a bocsánatot és az Egyházba való visszafogadást. Öt évvel később Ambrus mondta a császár ravatalánál a gyászbeszédet.
Utolsó betegsége és boldog halála… (397)
Babura László: Szent Ambrus élete – részlet…
Az apostoli lelkű püspöknek püspökszentelés volt utolsó nyilvános ténykedése abban a bazilikában, mely áldásos munkájának színhelye volt. A páduai egyháznak szentelt püspököt.Utána beteg lett s tudta, hogy ez utolsó betegsége. Milánó megdöbbent a hírre. Stilicho azt mondotta, hogy Ambrus halála végveszélyt jelentene Itália számára. Azért előkelő és Ambrusnak kedves embereket menesztett a püspök betegágyához, azzal a kéréssel hogy felgyógyulásáért Istenhez könyörögjön.
Ambrus a jól végzett munka öntudatával feleli: Nem úgy éltem közöttetek, hogy szégyellnem kellene tovább élni, de meghalni sem félek, mert, jó Urunk van!
Csendes lett a püspöki palota. Megállt a nagy munka, mert betegen feküdt fáradhatatlan intézője. A tágas szoba egyik sarkában négy diákonus „oly halkan – mondja Paulinus –, hogy egymást is alig hallották”, arról beszéltek, ki léphet majd a nagy püspök helyébe, ha elhagyná őket s amikor Simpliciánt is említik, a beteg megszólal, sőt felkiált: Öreg ugyan, de jó! A tanítványt valóban a mester követte a püspöki széken.
Ambrus még halálos betegségében sem tudott tétlen lenni. A 43. zsoltárt magyarázta és Paulinus áhítattal hallgatta és jegyezte fel az ő hattyúdalát. S amint felfigyel mesterére, íme, pajzsalakú tűzcsóvát lát áldott feje fölött ragyogni, mely lassan lejjebb szállva, szájában eltűnt; arca hófehérre változott „s én az ámulattól elragadtatva valósággal megdermedtem úgy, hogy amit tollba mondott, csak akkor tudtam leírni, miután a látomás eltűnt”. (Vita 42.)
Ambrus már nem fejezhette be a zsoltár magyarázatát: utolsó két versét nemsokára már a szentek társaságában énekelhette. Sokat, nagyon sokat dolgozott: az Úr a jól megérdemelt pihenésre szólítgatta fáradhatatlan szolgáját. Eljött hozzá utolsó betegségében is, ágyához lépett és reá mosolygott. (Vita 47.)
Mit érezhetett Ambrus válni készülő lelke e boldog pillanatokban?
Valamikor ez a Jézus ránézett Péterre is, de milyen más volt akkor a tekintete! Szeretet sugárzott ki akkor is az isteni szempárból, de ebben a szeretetsugárzásban igazságos szemrehányás is rezgett. Ambrusra boldogító, elismerő, biztató, jutalmazó mosollyal tapadt ez a szempár. Hogyan simogatta a lelkét ez a tekintet! Hogyan hozott biztató fényt, bátorító derűt a halálnak különben félelmetes, sötét, vigasztalan órájába!
Nagypéntek volt, április 3-ika 397-ben. Milánó hívő népe forrón imádkozott a templomban a kínszenvedő Megváltóhoz a haldokló püspökéért. Könnyes szemmel kereste őt a szószéken, az oltárnál, hisz’ e szent napokat mindig velük töltötte, velük imádkozta át a buzgó főpásztor. De hiába kereste…
Ambrus messze járt tőlük: fenn a Golgotán, ahol isteni Mestere e napon éppúgy vívódott a halállal, mint ő most. Ott térdelt annak a száraz fának tövében, melyen a föld legszebb rózsái virágzottak ki: Krisztus öt szent sebének vérpiros rózsái. Végighallgatta lelket megindító haláltusáját. Mint a szomjas föld a termékenyítő esőt, úgy szívta fel magába azt a szent véresőt, mely Krisztus tátongó sebeiből omlott alá.
Szemében a mély bánat könnyével felfogta a haldokló Üdvözítőnek utolsó tekintetét. Most is elismerés és biztatás rezgett ez isteni tekintetben, mint mikor ágyánál állt.
„Jöjj, hű szolgám! – mondotta e némaságában is beszédes tekintet – jöjj el hozzám, hogy megkoronázhassalak az élet koronájával. A töviskoronát, melyet ellenségeim készítettek neked, erős lélekkel viselted. Ravatalok mellett is a megadás dalait énekelte vérző lelked. Emberek közt élve mégis mindig rajtam csüngtél. Nem a világnak és nem embereknek, hanem csak énnekem szolgáltál. A híveket, kikért véremmel fizettem váltságot, hűen gondoztad; gondoztad lelkileg, nap-nap után törvén nekik az élet kenyerét s nyújtván nekik az evangéliumi hit éltető forrásvizét; gondoztad testileg is, mert felkerested őket a börtönökben és nagylelkű alamizsnáddal enyhítetted nyomorúságukat. S ha az utolsó órában megtérő latornak mennyországot ígértem, mennyivel inkább mondom neked, kinek egész élete nekem volt szentelve: Még ma velem leszesz a paradicsomban! Igen, Ambrus! még ma! Jöjj! Várlak !
Így beszélhetett hozzá Krisztus. Azért volt oly nyugodt, azért oly derűs az arca. Talán azért terjesztette ki karjait délután öt óra tájban úgy, mintha kereszten függne: az utolsó leheletig mindenben hasonló akart lenni isteni Mesteréhez! S miként Krisztus imádkozva függött a kereszten, úgy Ambrus is folyton imádkozott: „láttuk ajkainak mozgását, de hangját nem hallottuk” – írja a szemtanú Paulinus. (47. )
Éjfél felé járt az idő, mikor Honoratus püspök, aki székhelyéről, Vercelliből sietett mesterének halálos ágyához és a nap szomorú izgalmaitól kimerülve alig tért volt pihenőre egy emeleti szobában, háromszor hallja a felszólítást: Kelj fel, siess, mert nemsokára elköltözik!
Honoratus rögtön lesietett, hogy az Úr szent testével erősítse meg Ambrus lelkét utolsó útjára. A haldokló meghatottan fogadja a drága utieledelt és boldogan leheli ki Isten szolgálatában megszentesült lelkét 57 éves korában, melyből 22 évet és 4 hónapot töltött el püspöki hivatásában. Jézus még egyszer betért Ambrus szívébe és Ambrus végleg lakást vett Jézus Szívében.
Milánó keservesen felsírt a halálhír hallatára. A közös atyjukat sirató gyermekek sírása volt ez: őszinte sírás, a szívből patakzó könnyek árja, mert mindenki pótolhatatlannak látszó veszteséget érzett e halálban. A nagy halottat a nagy bazilikában helyezték ravatalra. Az egész nagyszombat szakadatlan zarándoklás volt ehhez a ravatalhoz. Mindenki még egyszer akarta látni azt, akinek annyit köszönhetett.
Húsvét vasárnapon végeláthatatlan gyászmenet, melyben zsidók és pogányok is vettek részt, kígyózott végig Milánó utcáin, ki az Ambrus-bazilikába. Itt helyezték nyugalomra szent püspökük földi maradványait a főoltár alatt, az általa oda temetett Szt. Gerváz és Protáz vértanúk jobbjára.
A századok viharai sokat elsöpörtek, Ambrus bazilikáját is átépítették a VIII. és újjáépítették a IX. században, de a nagy egyháztanító maradványai fölött állandóan őrködött a hívő kegyelet, mert őrködött fölöttük az Isten, számtalan csodával dicsőítvén meg azokat.
Sírja zarándokhellyé lett és százezrek keresték azt fel a századok folyamán, mert úgy tapasztalták: a nagy egyháztanító még most is tanít, megtanít szépen élni és boldogan meghalni. Pedig ez a legértékesebb életbölcsesség! ( Babura László: Szent Ambrus élete)
Mikor Teodózius 395-ben meghalt, Ambrus hatalmas gyászbeszédben emelt neki méltó emléket. Két év múlva követte az örökkévalóságba: 397-ben, április 4-én, nagyszombaton adta vissza Teremtőjének nagy lelkét.
Olyan volt a halála, amilyen az élete: „Kereszt alakban kiterjesztett karokkal, imádkozva várta az utolsó pillanatot, és az Úr testének vétele után adta ki lelkét, hogy már most szent közösségben örvendjen az angyalokkal, kiknek életét élte a földön.”
Az egész Egyház gyászolta. A milánóiak mind, pogányok és zsidók is, tódultak a székesegyházba, ahol föl volt ravatalozva.
Püspöki templomában ravatalozták föl, és éjszaka a katechumeneket holtteste jelenlétében keresztelték meg. Sokan közülük – mondja a legenda – ragyogó csillagot láttak a ravatal fölött.
A keresztségre összegyűlt sok hitjelöltnek megjelent oly határozottan, hogy ujjal mutatták – gyönyörű csillag ragyogott a feje fölött. Ott ragyog a feje fölött szentségének, szellemi nagyságának csillaga nem halványodó fénnyel, és írásai mindmáig legékesebb sugarai.
Mások úgy látták, hogy a püspöki székben ül, és megáldja a népet.
Istenünk, ki Szent Ambrus püspököt a katolikus hit tanítójává és az apostoli bátorság példaképévé tetted, kérünk, támassz ma is szíved szerint való férfiakat, hogy azok bátran és bölcsen kormányozzák Egyházadat!
Üdvözlégy, áldott légy
Üdvözlégy, örökké áldott légy az Oltáriszentségben jelenlévő isteni Fölség!
Isten és ember, Krisztus Jézus, minden áldás és élet kútfeje, menny és föld Ura, Istene! Akit az angyalok és szentek imádnak az égben, mi is imádunk téged az Oltáriszentségben. Hálát adunk neked, Istennek fia, aki emberré lettél, aki üdvösségünkért áldozatul adtad önmagadat a kereszt oltárán, és minden szentmisében részesítesz minket e megváltó áldozatban. Hittel valljuk, hogy aki e kenyérből eszik, örökké él, hiszen ezért adtad magadat lelkünk eledeléül a szentáldozásban.
Engedd, Urunk, hogy sohase vegyünk téged ítéletünkre, hanem a szeretet e szentsége váljék lelkünk üdvösségére.
Üdvözlégy, örökké áldott légy, az Oltáriszentségben jelenlévő isteni Fölség!
Isten és ember, Krisztus Jézus, minden áldás élő kútfeje, menny és föld Ura, Istene.
Kit az angyalok, mint odafenn az egekben, úgy imádlak az Oltáriszentségben. Én is méltatlan teremtményed leborulva imádom szent Fölségedet, és teljes szívemből hálát adok neked, hogy te mennyei Fölség lelkünk eledelére önmagadat adtad az Oltáriszentségben.
Kérlek, Uram, ne vegyelek soha ítéletemre, hanem az üdvösség e szentsége legyen nekem is üdvösségemre.
Üdvözlégy, áldott légy, legméltóságosabb Oltáriszentség, annyiszor, ahány csillag van az égen, szikra a tűzben, vízcsepp a tengerben, porszem a földön: amennyi virág van tavasszal, gyümölcs nyáron, levél ősszel, hópehely télen: amennyi teremtett lény van az égben és a földön, mert minden dicséretre legméltóbb vagy, Isten báránya, aki itt a kenyér színe alatt valósággal jelen vagy.
Üdvözlégy, áldott légy, legméltóságosabb Oltáriszentség, annyi dicsérettel, amennyit cselekedetekben tanúsítani, szájjal kimondani, gondolattal felfogni és szívvel érezni, az angyalok és emberek szellemi erejével elgondolni és elérni lehet, mert örök dicséretre vagy méltó, Úristenünk, aki lelkünket szent testeddel és véreddel táplálod.
Üdvözlégy, áldott légy, legméltóságosabb Oltáriszentség, annyi dicsérettel, amennyit az imádandó Szentháromság mindenhatóságával művel, tudásában megismer, jóságában óhajt, mert határtalanul dicséretre vagy méltó, Jézusunk, élő Isten Fia, aki az Oltáriszentségben nemcsak emberségedet, hanem istenségedet is nyújtod a lelkeknek, akik téged tiszta szívvel magukhoz fogadnak. Ámen.
Hiszem Uram – Aranyszájú Szent János imája
Hiszem, Uram, és vallom, hogy te vagy valóban Krisztus, az élő Istennek Fia, ki a világra jöttél üdvözíteni a bűnösöket, akik között az első én vagyok.
A te titkos vacsorádnak részesévé fogadj ma engem, Isten Fia; mert nem mondom ki ellenségeidnek a titkot, sem csókot nem adok neked, mint Júdás, hanem mint ama gonosztevő megvallak téged:
Emlékezzél meg rólam, Uram, midőn eljössz, a te országodban.
Emlékezzél meg rólam, Uralkodó, midőn eljössz, a te országodban.
Emlékezzél meg rólam, Szent, midőn eljössz, a te országodban.
Ne váljék, Uram, ítéletemre vagy kárhozatomra a te szent titkaidban való részesülés, hanem lelkem és testem gyógyulására.
Hiszem, Uram, és vallom, hogy ez, amiben most részesülök, valóban a te valóságos és legtisztább tested, s a te valóságos és elevenítő véred. Kérlek, add, hogy ezeket méltóan vegyem magamhoz bűneim bocsánatára és az örök életre.
Amen.