Kölcsönnek nevezzük azt a szerződést, mellyel az első igénybevétellel elhasználható dolgot (minő pl. az élelmiszer, sőt a pénz is) másnak átadunk, hogy hasonló minőségű vagy értékű dolgot kapjunk vissza helyette.
A dolog természete tehát mutatja, hogy a kölcsön az ingyenes szerződések közé tartozik s mi magáért a kölcsönért voltaképpen díjat, nyereséget nem követelhetünk. Ugyanis az igazságosság s szeretet tiltja, hogy mi többet kívánjunk vissza, mint amennyit adtunk, annál is inkább, mert hiszen legtöbbször éppen a szükségben forgó felebarátunk az, aki a kölcsönt kéri s igénybe venni óhajtja. Ez ellen az Úr már az Ószövetségben tiltakozik: „Aki… uzsorára ad és többet veszen, vajon él‑e? nem él; mivel mindezen utálatosságokat cselekszi, halállal hal meg; az ő vére rajta lesz”. (Ez 18,13) Az Egyház is mindig tiltotta a kölcsönnel való nyerészkedést. Nevezetes és érdekes e tekintetben XIV. Benedek pápának nyilatkozata: „A katolikus Egyház tanítása az, hogy minden kölcsönből, a kölcsön címén húzott nyereség természeti, isteni és egyházi jogon tilos és mindenkor tilos volt. (XIV. Benedek „Vix pervenit” kezdetű körlevele az olasz püspöki karhoz 1745. nov. 1.)
Ámde viszont, főleg az idők s gazdasági viszonyok módosultával az Egyház elismerte, hogy a kölcsönnel majd mindig szorosan kapcsolatos haszonkimaradás, károsodás s veszély címén valamelyes kamat követelése az igazságosságot nem sérti meg.
A kamatnagyságot részint a törvény, részint az általános gyakorlat, részint pedig a felek kölcsönös egyezkedése állapíthatja meg. Hazánkban a rendes viszonyok között 5–8 % között ingadozott.
A körülmények s viszonyok szerint azonban jóval magasabbra is szállhat. Így pl. magának a Szentszéknek ítélete szerint bizonyos időkben nem kellett a kínai keresztények lelkiismeretét nyugtalanítani amiatt, hogy a hazájuk törvényei állal megengedett 30 % kamatot szedték.