„Két ember méne föl a templomba, hogy imádkozzanak, egy farizeus és egy vámos. A farizeus állván, így imádkozék magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek… mint ez a vámos is. És a vámos távol állván, szemeit sem akará fölemelni az égre, hanem mellét veré, mondván: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek” (Luk. 18,10).
a) Imádkozni mentek, vagyis le akartak ereszkedni öntudatuk mélyeibe, hogy megkövessék az Urat bűneikért s azután föl akartak emelkedni szeretetéhez s kegyelméhez, hogy napsugárral s erővel töltekezzenek, s visszatérve az emberek közé, jóindulatot, szolgáló szeretetet sugározzanak felebarátjaikra. Ez az imádság eredménye. A farizeus ezt el nem érte, őt a kevélység s az önbizalom napsugár helyett vaksággal telítették s messze elterelték az Úrtól; megfeledkezik bűneiről s elfelejti az üdvös félelmet; a vámos pedig elérte bűnei dacára a lelki megújulást, mert bánata alázatos volt. Aki magát nézte, hogy másokat lenézzen, az az Istent meg nem látta; aki pedig a maga látásától szégyenében a földre sütötte szemeit, az meglátta az Urat s megtalálta kegyelmét. Ime, közel vagyok az Úrhoz alázatomban; ellenben imát, kegyelmet kivetkőztetek erejéből, ha magammal eltelek!
b) A farizeus nem testvér, hanem felfuvalkodott, pöffeszkedő „igaz”, ki lenézi a bűnöst, s törvényből, jócselekedetből éket farag az emberek közé. Az élet mélységeiből nem kiált föl, mert köménymag s menta forog eszében, templomadó és tized a tökéletessége. Mily külsőség! Vigyáznunk kell, hogy a dölyf szegényes jótetteinken nagyra ne nőjön; mily jótettek azok, melyek a testvériséget kiölik s a szívet keménnyé, kegyetlenné teszik? A kevélység s a lenézés kizárják a jót, s ami „jót” így teszünk, az külsőséges s értéktelen!
c) A publikán az alázatot tanítja; hátul áll, szemeit lesüti, mellét veri; lelkét eltölti saját nyomorúságának érzete, s Isten kegyelmét keresi. Kiverődik rajta a mély tisztelet Isten, templom, oltár iránt, s nem volt ideje lappáliákra gondolni; hallotta lelkében a végtelen örvények zúgását s nem ért rá figyelni tücskök cirpelésére; látta a végveszedelmet, mely reményét és bánatát fenyegeti, s fölkiáltott: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Ime, mily mélyen szánt a lélek Isten kegyelméből; hogy üt ki a komoly felfogás méltósága, s megtanítja tiszteletre, bánatra, elnézésre, a nélkül, hogy letörné bizalmát. Aki így jár, az megigazul.