„Egy pedig közülök, látván, hogy megtisztult, visszatért, nagy szóval magasztalván az Istent, és arcraborula az ő lábai előtt hálát adván, és ez szamaritán volt. Felelvén pedig Jézus, mondá: Nemde, tizen tisztultak meg és kilenc hol vagyon? Nem találtatott, ki megtérjen és dicsőséget adjon Istennek, hanem csak ez idegen nemzetbeli?” (Luk. 17,15).
a) Hálát, szívből hálát adni a sok vett jóért, mely felém repül, mint a hópelyhek; nem bírom megszámlálni; arcomba csap, mint az erdő lehelete, ki tudja, mennyi s milyen virágkehelyből! Nem bízom el magam, de szívom, élvezem. Ó be jó, be jó azt tudni, hogy mennyi jót élvezek, mikor egészséges s erős vagyok, mikor az ég világosságát látom, s minden érzékem s tehetségem friss és ép. Kivált pedig, ha erős és ruganyos a lelkem. Igaz, néha szinte jogot formálok mindehhez, s elfelejtem, hogy mindez kegyelem. Hátha lábamat törtem volna, vagy éles szálka hasítja föl körmömet? Hátha vak vagy béna volnék akár testemben, akár lelkemben? Ó Istenem, hála neked a sok jóért, mennyországod rámszakadó darabkáiért…!
b) Hála a sok öntudatlan, föl sem ismert s föl nem használt jókért! Azok mint a gyermek élvezte javak… ezek mint elvonuló felhők! Ó igen, gyermek is vagyok, anyám ölében alszom; gondatlan s hanyag lélek is vagyok, kit sok kegyelem azzal vádol, hogy fel nem használom. – Vonzom a felhőket gondolataim magaslataival; bensőségem, alázatom, elmélyedésem erdei leheletével. Kerülöm a lanyhaságot, szorgos s pontos leszek a jónak felhasználásában.
c) Hála a bűn állapotában ignorált s megvetett kegyelmekért. Ezek már sértett hatalmak… a harag istennői. Nyomorúságom e mélységeiből zavar és szégyen száll felém. Mea culpa! „Ezekkel fizetsz-e az Úrnak bolond és esztelen nép? Vajjon nem atyád-e ő, ki bírt téged és alkotott és teremtett?” (Deut. 32,6). Legyen hálám izzó, melyet a szeretet sugalmaz, alázatos, bűnösségemnek, érdemtelenségemnek és az Isten fölségének tudatától praktikus. Életem mondja a „Deo gratias”-t.