„AKIBŐL A HŐS SZERETET ÁRAD”
,,A tiszteletreméltó és Isten előtt oly kedves Erzsébet előkelő nemzetségből származott, s e világ ködében úgy ragyogott föl, mint a hajnalcsillag.”
Erzsébet azok közé a szentek közé tartozik, akiknek sugárzása nem csökken, fénye minden kor minden emberének világít. Árpád-házi Szent Erzsébet, Magyarország virága, segíts bennünket is a tökéletesedés útján!
XVI.Benedek pápa: „Az Egyház igazi leánya volt, konkrét tanúságtételével Krisztus Szeretetét tette láthatóvá az emberek között”
Amikor mások még az elindulás és szárnybontogatás nehézségeivel bajlódnak, ő már a tökéletes szentség igézetében ragyogott kortársai előtt. Mint hajadon, mint hitves és mint özvegy egyaránt mintaképe volt a keresztény tökéletességnek. “Ő a középkor asszonyideálja, Szent Ferenc nővére, Fra Angelico ecsetjének alakja, spectaculum mundo et angelis (látványosság a világnak és az angyaloknak)”- írja Prohászka.
Szent Erzsébet 1207-ben született a sárospataki királyi várban. Apai és anyai ágon egyaránt királyok és szentek véréből eredt. Apja, II. Endre király részéről elődei Szent István, Szent László és Szent Imre herceg, továbbá Csehországi Boldog Ágnes; anyja, aki a német andechs-meráni családból származott Gertrud királyné részéről pedig Boldog Mechtild edelstetteni apátnő és Szent Hedvig sziléziai hercegnő jártak előtte a szentségben.
Szülei számos hibájuk és fogyatkozásuk ellenére mindig készségesen követték az Egyház parancsait; bátyja, IV. Béla egymaga három szentet nevelt az ég számára, öccse, Kálmán herceg keresztes vitézi buzgalmával és Boldog Szalóméval élt szűzi házasságával a legtökéletesebb módon valósította meg a keresztény lovag eszményét.
Ilyen környezetben Erzsébeten már kicsiny gyermekkorában megmutatkoztak a későbbi életszentség jelei. Alig hogy gügyögni kezdett, már imádságra nyílt ajka, még játékát is imádsággal igyekezett megszentelni. Fogócskázás közben szándékosan a kápolna felé terelte pajtásait, hogy így alkalma legyen legalább egy pillanatra beugrani és az oltár elé borulva egy-egy Miatyánkot vagy Üdvözlégy Máriát elmondani.
Máskor letérdelt, vagy alázatosan leborulva megcsókolta a földet. Jellemének másik alapvonása az irgalmas szeretet volt. Ha játékközben nyert valamit, azt azonnal szegényebb sorsú társnőinek adta. Korán barátságot kötött a koldusokkal. Eleinte csak a magától megvont falatokat adta nekik, később azonban már nem érte be ennyivel, hanem a cselédszobákból vagy a konyhából vitt nekik bőséges alamizsnát. Ekkor és ilyen körülmények közt játszódhatott le az ismert rózsalegenda is.
A gyermekkor ártatlan örömeibe nemsokára keserű cseppek vegyültek. Mint Hermann thüringiai tartománygróf hasonló nevű fiának jegyese, már négyéves korában Wartburgba került, hogy leendő vőlegényével együtt nevelkedjék.
A hirtelen környezetváltozás igen mély nyomokat hagyott a zsenge királyi gyermek lelkében, hiszen szüleinek, testvéreinek és játszópajtásainak szerető köréből egyszerre idegen emberek közé jutott, akiknek legtöbbje bizalmatlansággal, sőt leplezett ellenszenvvel fogadta őt. Idegenül hatott rá a grófi udvar vége-hosszát nem érő örökös dínom-dánomja. Mert Hermann grófnak szenvedélye volt a vendéglátás: szívét és házát éjjel-nappal nyitva tartotta a kóbor lovagköltők és művészek befogadására.
A kis királylány nehezen találta helyét a zajos környezetben. Bensőség után sóvárgó finom lénye ösztönszerűen elborzadt a vigasságokkal együtt járó durvaságtól és közönségességtől. Idegennek és elhagyottnak érezte magát Wartburgban. Árvaságának tudata állandó nyomásként nehezedett lelkére és szelíd melankóliával vonta be életét. Anyja szörnyű halálának híre (1213) még jobban megrendítette és még teljesebb magába fordulásra késztette. Az imádság volt egyetlen vigasztalása.
Később lényegesen enyhült helyzete. Ebben nagy része volt Hermann grófnak és feleségének, Zsófia fejedelemasszonynak, akik őszintén szerették leendő menyüket és azon dolgoztak, hogy a kis hercegnővel minél előbb megkedveltessék új otthonát. Az udvar egy része azonban sehogyan sem tudott megbarátkozni Erzsébet mély vallásosságával, apró tűszúrásaikkal állandóan keserítették életét. Így múlt el öt keserves esztendő, mikor vőlegényének, az ifjabb Hermann grófnak hirtelen halála (1216) még keményebb próbának vetette alá a szegény gyermeket. Ellenzői ugyanis most már nyíltan ellene fordultak és kolostorba adását, illetve hazaküldését sürgették.
Az öreg tartománygróf azonban úgy döntött, hogy a magyar királylány másodszülött fiának, Lajos grófnak legyen a jegyese. Erzsébet annál szívesebben belenyugodott ebbe a döntésbe, mivel Lajos már előbb is figyelmet és rokonszenvet tanúsított iránta. De az égbolt csak nem akart kiderülni. A szerencsétlen Hermann fejedelem egy év múlva meghalt. A léha udvari emberek, akiknek szemében mindig szálka volt a kis királyi hercegnő őszinte jámborsága, azon kezdtek mesterkedni, hogy Lajost elidegenítsék tőle.
Lajos azonban kereken visszautasította az eljegyzés felbontásának gondolatát. Határozottan és félreértést nem tűrően lépett fel ellenzőivel szemben. 1111-ben fényes menyegző keretében egybekelt a tizennégy éves Erzsébettel. A fényes menyegzőt a harmonikus együttélés kimondhatatlanul boldog évei követték. Lajos gróf, akit alattvalói holta után szentként tiszteltek, minden tekintetben méltó volt jámbor hitveséhez. A hitvesi szerelem nemhogy a földhöz láncolta volna, hanem ellenkezőleg, egyre közelebb vitte őket az éghez. “Csodálatos szeretettel szerették egymást és édes szavakkal kölcsönösen Isten dicsőítésére és szolgálatára buzdították egymást”.
Erzsébet vallásos géniusza a külső akadályok elhárulása után bontakozott ki teljes szépségében. Különösen imádságos élete mélyült el nagymértékben. Hogy a nappalt megtoldja, sokszor éjszakánként is felkelt és sokszor annyira belemerült az imádságba, hogy az álom ott nyomta el az ágy előtt. Az imádság mellett kemény önsanyargatást gyakorolt. Igen fiatal korától fogva sokat böjtölt és vezeklőövet hordott. Az Úr Jézus keserves kínszenvedésének emlékére minden pénteken, nagyböjtben pedig mindennap megostoroztatta magát. Sőt házas élete utolsó idejében sokszor éjszaka is felkelt, valamelyik távolabbi szobában erősen megostoroztatta magát, majd mosolygó arccal ismét visszatért férjéhez.
Már kicsi gyermekkorában különös örömét lelte az alamizsnaosztásban. De igazi szamaritánus szerepéhez csak házassága után jutott. A középkori társadalom gazdasági szervezetlenségével, mélyreható szociális ellentéteivel, fogyatékos néphigiénéjével és sűrűn ismétlődő járványos betegségeivel tömérdek alkalmat adott neki.
Ő egyetlen alkalmat sem hagyott felhasználatlanul. A szegényeknek bő alamizsnát osztott, ha pénze kifogyott, ékszereivel és drága öltözékeivel elégítette ki őket. Az elhagyott és nyomorék gyermekek számára menhelyet alapított, ahol maga gondozta őket. Hasonló szeretettel fonta körül a betegeket. Minél elhagyatottabbak és tehetetlenebbek voltak, annál nagyobb készséggel forgolódott körülöttük: főzött számukra, megvetette ágyukat, mosdatta és fürösztötte őket, az undor legkisebb jele nélkül mosogatta és kötözgette visszataszító sebeiket.
Különösen a testi és lelki nyomorúság megszemélyesítőit, a szegény bélpoklosokat ápolta nagy odaadással. Minden poklosban a szenvedő Krisztust látta és ápolta. Ez a mélyebb értelme a férje ágyába fektetett poklos legendájának is: Lajos gróf, mikor az ágy függönyét széthúzza, a várt poklos helyén magát Krisztust találja.
Hatodik esztendeje élte már a földi és égi szerelem kibeszélhetetlen boldogságát, mikor egy rettenetes megpróbáltatás újból eszébe hozta az írás szavának igazságát:
“Akit szeret az Úr, megfenyíti” (Példabeszédek 3, 12): férje 1227 nyarán Olaszországba indult, hogy II. Frigyes császár oldalán részt vegyen a tervezett keresztes hadjáratban. Mielőtt azonban hajóra szállhatott volna, áldozatául esett az olasz földön fellépő súlyos járványnak.
A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, a szörnyű hír hallatára szinte eszét vesztette a fájdalomtól. Ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein:
„Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!”
Még jóformán fel sem száradtak könnyei, máris az otthontalanság kínja szakadt rá. Sógorai ugyanis mindjárt férje halála után olyan brutális kíméletlenséggel léptek föl vele szemben, hogy ő jobbnak látta Wartburg helyett a kis Eisenach városban húzni meg magát. Itt azonban senki sem merte befogadni, mert sógorai megtiltották a városlakóknak. Végül egy rozzant ólban volt kénytelen menedéket keresni három kis gyermekével. Az Üdvözítőre gondolt, ki istállóban jött a világra és később nem volt hol lehajtania fejét. Reggel egyenest a barátok templomába sietett és hangos Te Deum-ot énekeltetett velük.
Hősiesen állta a megpróbáltatást akkor is, mikor gyermekeitől meg kellett válnia, és mindenkitől elhagyatva két keze munkájával kellett kenyerét megkeresnie. Ennek a méltatlan állapotnak csak akkor szakadt vége, mikor férjének hazatért bajtársai a szent mellé álltak és rokonait az igazságtalanság jóvátételére kényszerítették. Erzsébet így ismét visszatérhetett Wartburgba. Mivel azonban nem érezte jól magát a számára rideggé vált falak közt, 1228 tavaszán önszántából a Hessen szélső határán fekvő Marburgba vonult. Itt élte le életének utolsó éveit.
Marburgban mind jobban belekerült a ferences mozgalom sodrába, és egyre jobban megtanulta az assisi szentnek szemével nézni a világot. Tulajdonképpen legjobban szeretett volna mindent eldobni és a poverello (Assisi Szent Ferenc előneve, “Szegénykét” jelent) példájára koldusként járni a világot. Mivel azonban gyóntatója, a szigorú Konrád mester megtiltotta neki a teljes szegénység fogadalmának letételét, csak mint a harmad rend tagja szegődhetett Szent Ferenc követői közé. Különös és szigorú lelkivezetője, Marburgi Konrád gyakoroltatta őt kemény, szokatlan eszközökkel az engedelmességben és teljes lemondásban. Ilyen módon a lelki tökéletességnek szinte szédítő magaslatára jutott.
„…Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt.
Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.
De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát.
A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik föl abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt:
„Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: »Akkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem!« És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól…”Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni. Legkisebb lányát, Gertrúdot boldogként tiszteljük.
1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták. Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969-ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára…”
Szentek Élete
Megérett Isten örömére. 24 éves korában az Üdvözítő nyájasan tudtára adta, hogy most költözhet az örök hazába. Néhány nap múlva megbetegedett és 1231. november 17-én lelke bement az Úr Krisztus örömébe. Gergely pápa már négy év múlva, 1235. május 26-án a szentek sorába iktatta. II. Endre király még megérte, hogy a szentek sorában tisztelhette kedves gyermekét.
Ó, szeretetnek magyar szentje, Szent Erzsébet, kinek éltén álmélkodik az egész világ, kinek szeretetétől szeretetre gyullad a mi szívünk is, most, halálod óráján ne hagyd árván magyar népedet, esedezz Uradnál szegény nemzetünkért!
A szeretet nagy szentjének életét a wartburgi vár, a benne látható Erzsébet-lakrész, Moritz von Schwindt romantikus képei, valamint sok-sok elbeszélés hozza közel hozzánk.
Erzsébet gyermekkorából egy játszótársa, Guda, a következő epizódot mondta el:
„Gyermeki szeretetével Szent János apostolt választotta kedves szentjének.
Wartburgban ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy évenként mindenki sorshúzással választott magának egy szentet, akit külön is tisztelt és próbált követni. Erzsébet megkérte égi barátját, hogy a sorshúzás alkalmával mutatkozzék meg neki. Az apostolok nevét egy-egy gyertyára írták, majd halomba rakták a gyertyákat, és húztak belőlük.
Erzsébet Szent János gyertyáját húzta. Még egy próbát akartunk tenni, ezért ismét összekevertük a gyertyákat, de ő másodszor, sőt harmadszor is ugyanazt húzta ki. Attól a naptól fogva semmit nem tagadott meg, ha Szent János nevében kérték tőle.”
Miután tizennégy éves korában Lajos felesége lett, hatása annyira érezhető lett a fiatal grófon is, hogy Caesarius lelkesen írja:
„Alattvalói számára boldog idők következtek. Rablás, betörés és erőszakos cselekmények esetében nem volt tekintettel a személyre. A gyilkost, akár lovag, akár nemes, akár paraszt volt, úgy ítélte meg, ahogy megérdemelte”.
Lajos egy alkalommal ellovagolt az Inselberg mellett, és így kiáltott:
„Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet!”
Pedig Erzsébet tettei nemcsak az udvar embereit hökkentették meg rendszeresen, hanem olykor Lajostól is nagy megértést kívántak.
Példa erre az az eset, amelyet legelső német életrajzírója jegyzett föl:
Lajos távollétében Erzsébet befogadott a várba egy leprás beteget, sőt urának ágyába fektette, hogy állandóan mellette lehessen és szolgálhassa. Egy váratlan pillanatban hazatért a férje. Jelentették neki a történteket, s Lajos szívében egy pillanatra borzadás és rosszallás ébredt. Mikor azonban belépett a szobába „Isten, az Úr megnyitotta belső látásának szemét”, és meglátta a tulajdon ágyában a megfeszített Krisztust. „Lelkesen tekintett Erzsébetre, és így szólt: Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!”
Amikor Lajosnak hadba kellett vonulnia Itáliába, Erzsébet három éven át helyettesítette a grófság vezetésében. Éppen ezekben az években gyenge aratások és árvizek sújtották a vidéket, úgyhogy a nép éhezni kezdett. Az ifjú grófné pedig nagy határozottsággal és körültekintéssel cselekedni kezdett; a vár alatt ispotályt nyitott, ahol naponta száz szegény kapott ellátást. Gyakran saját kezűleg osztotta nekik a kenyeret és a pénzt. Eladta ékszereit és drága ruháit, gyapjút szőtt a szegényeknek, gyermekágyas asszonyok mellett segédkezett, és méltó temetést adott az elhunytaknak.
Mikor hírét vette, hogy Lajos hazatérőben van, elébe lovagolt, és „ezernél többször is megcsókolta”. A várnagy panaszt emelt ellene, hogy „esztelen bőkezűségével” eltékozolta urának vagyonát. Igaz, hogy a kamrák és tárházak kiürültek, a nép azonban élt és békét élvezett. Lajos a panaszokra így válaszolt: „Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el!”
Egy alkalommal Lajos néhány napot barátjánál, a hildesheimi püspöknél töltött. Hazatérése után leült Erzsébet mellé, és mondani akart neki valamit, ő azonban sejtvén, hogy a keresztes háborúról van szó, benyúlt urának zsebébe, és kihúzott belőle egy vörös posztóból készült keresztet. Megdöbbenve ismerte föl, hogy Lajos magára vette a keresztes lovagok jelét, s vállalta, hogy részt vesz a Szentföldért vívott harcban. Erzsébet tudta, hogy ez ura hosszú ideig tartó távollétét, esetleg halálát is jelentheti. Lajos hosszú beszélgetéssel akarta fölkészíteni döntése közlésére Erzsébetet, akire ez a hirtelen fölfedezés olyan erővel hatott, hogy ájultan esett össze. Lajos vigasztalni próbálta, de Erzsébet fájdalmát, aki egész a grófság határáig, Schmalkaldenig elkísérte őt, nem tudta csillapítani.
Egy esztendő múlva hozták haza a türingiai lovagok Lajos holttestét. Erzsébet eléjük lovagolt, és fájdalommal telve borult a koporsóra, de így imádkozott:
„Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész világot, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni még akkor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte”.
Abból az időből, amikor sógora, Henrik kormányozta a grófságot, elmondják, hogy Erzsébet változatlanul folytatta jótékonyságát a szegények között. Az egyik napon Henrik váratlanul tért haza a vadászatról, és találkozott vele, amint épp kosárral a karján igyekezett valahová. Henrik föltartóztatta, és látni akarta, mit visz a kosárban. Erzsébet engedelmesen átadta neki kosarát, melybe a szegények számára élelmet csomagolt, Henrik azonban illatozó rózsákat látott benne, s megszégyenülve útjára kellett bocsátania Erzsébetet.
Wartburg vára Lajos halálával üres és idegen lett számára. Télvíz idején hagyta el a várat, s lenn a hegy lábánál csak egy nagyon szegényes szállást talált. A ferencesek templomában épp az éjjeli zsolozsmára harangoztak, Erzsébet odasietett, és kérte a barátokat, énekeljék vele a Te Deumot. Később a sógora Eisenachban biztosított számára lakást.
A következő eset mutatja, hogy az emberek milyen gyorsan elfelejtik a kapott jótéteményt, és válnak barátból ellenséggé: Az egyik napon Erzsébet egy szűk utcácskában járt, amely sártenger volt, csak a lerakott köveken lehetett száraz lábbal lépdelni. Szembejött vele egy öregasszony, akivel korábban nagyon sok jót tett, de most nemhogy kitért volna előle, hanem letaszította a kőről, és csúf szidalmakkal halmozta el. Erzsébet megcsúszott és elesett a sárban, de szó nélkül kelt föl, a közeli patakban letisztította a ruháját, és derűs arccal folytatta útját.
Az egyik udvari ember házában adtak szállást Erzsébetnek és gyermekeinek. A háziúr nagyon gorombán bánt vele, úgy kezelte mint egy bolondot, és lépten-nyomon sértegette. Amikor Erzsébet elhagyhatta ezt a szállást, a falaknak és a tetőnek megköszönte, hogy oltalmazták, és hozzátette: „Szívesebben mondanék köszönetet az embereknek is, de nincs miért”.
Egy közmondás szerint ha a füvet este letiporják, reggelre talpra áll. Erzsébet is ilyen volt. A barátainak sikerült elérniük, hogy megkapja özvegyi részét és a gyermekeit illető örökséget. A kapott javakból ünnepet rendezett, és vagyona negyedrészét saját kezűleg osztotta szét a szegények között. Beesteledett, mire mindenkinek átadhatta adományát. Mikor látta, hogy az öregek és betegek arra készülődnek, hogy a szabadban töltsék az éjszakát, kenyeret adott nekik, nagy tüzet rakatott, hogy melegedhessenek, és elrendelte, hogy mossák meg a szegények lábait. Az egyik ember dúdolni kezdett egy dalt, s hamarosan mindenki énekelt a tűz körül. Erzsébet boldog volt, és azt mondta társnőinek: „Látjátok, mindig mondtam, hogy csak vidámmá kell tenni az embereket!”
Marburgban a szállására fogadott egy vak és béna gyermeket, akinek nagyon kellemetlen betegsége volt. Mindaddig maga gondozta, amíg karjai között ki nem lehelte lelkét. Utána egy leprás kislányt fogadott magához. Mikor szigorú lelkiatyja ezt megtudta, kegyetlenül megbüntette.
Az egyik napon megjelent nála egy magyar küldöttség, élén egy tekintélyes úrral. András király azért küldte őket, hogy vigyék haza Erzsébetet Magyarországra. Mikor végre rátaláltak, foltozott ruhában a rokka mellett ült. A küldöttséget vezető úr felkiáltott elkeseredésében: „Ki látott már királylányt rokkánál!”
Erzsébet mindössze huszonnégy éves volt, amikor földi életét befejezte. Magas láz vett erőt rajta, és a fal felé fordulva vacogva feküdt az ágyán. Egyszer csak a körülötte lévők arra lettek figyelmesek, hogy halkan, magyarul énekel. Később megmagyarázta nekik:
„Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni.
Hirtelen fölült, és elborzadva kiáltotta:
„Mit tegyünk, megjelent az ördög! El innen, de mindjárt!” – aztán megnyugodott, és így szólt:
„Beszéljünk inkább a Gyermek Jézusról, hisz hamarosan itt a karácsony, amikor megszületett, és jászolba fektették”.
Aztán felsóhajtott: „Itt az óra, amikor a Mindenható magához hívja barátját” – és elszenderült.
Halálának híre megindította az egész tartományt. Szegényes, harmadrendi ruhájában ravatalozták föl az ispotály kápolnájában. Az emberek pedig seregestül jöttek, hogy utoljára láthassák jóságos anyjukat. Amikor megkezdték a gyászmisét, a templom tetejére leszállt egy nagy, fekete madár, és örömteli dalba kezdett.
Irgalmas Istenünk!
Te megadtad Árpád-házi Szent Erzsébetnek, hogy a szegényekben Krisztust lássa és tisztelje. Közbenjárására add, hogy mi is lankadatlan szeretettel segítsük embertársainkat minden testi-lelki bajukban. Kérünk, világosítsd meg híveid szívét és Szent Erzsébet közbenjárására, dicsőséges esedezései által add meg nekünk, hogy a világ örömeit megvessük, és mindenkor mennyei vigasztalásodnak örvendezzünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Amen.
IMA SZENT ERZSÉBET KÖZBENJÁRÁSÁÉRT
Szent Erzsébet!
Te Krisztus szemével néztél,
Krisztus kezével adtál,
Krisztus szívével szerettél…
Segíts, hogy mi is
Krisztus szemével lássunk,
Krisztus kezével adjunk,
Az Ő szeretetével szeressünk.
Remélünk benned,
Bízunk benned,
Isten munkatársát látjuk benned,
Krisztus szemével néző,
Krisztus kezével adó,
Krisztus szívével szerető
Szent Erzsébet!
Imádság Szent Erzsébethez bajban és szenvedésben
Ó Szent Erzsébet, a keresztény irgalmasság mintaképe, tekints le reám, bajaimban nagy bizalommal fordulok hozzád. Te mindig résztvevő szívvel könyörültél a szenvedőkön, az özvegyeken, az árvákon, és elhagyatottakon.
Könyörülj, tehát az én szenvedésemen és vigasztalj meg engem kérésem meghallgatásával!
Segíts meg mostani ínségemben, hogy én is érezzem, milyen édes az Úr és milyen boldog az ember, aki őbenne bízik.
Ó, Szent Erzsébet, aki életedben oly bőven hintetted az irgalmasság rózsáit mások élete útjára, örvendeztess meg engem is jóságoddal és kérésem meghallgatásával!
Viszonzásul megígérem, hogy a te dicső példád szerint ezentúl én is buzgón gyakorolom az irgalmas szeretetet és bőkezűséget szenvedő felebarátaim iránt, hogy így minél tökéletesebben betöltsem Jézus Szívének leghőbb vágyát: szeressük minden embertársunkat, amint Ő szeretett mindvégig mindnyájunkat. Ámen!
Köszönet és Hála Istennek Szent Erzsébetért
Köszönjük meg mennyei Atyánknak, hogy Árpád-házi Szent Erzsébet személyében olyan rózsát adott a magyar földnek, amelynek illata betölti az egész Egyházat, és szebb tőle a világ.
Ezért esedezve kérjük: Szenteket termő kert legyen a hazánk!
Amint a liliom a szenny borította talajon is tud szűzi tisztán illatozni, úgy Erzsébet élete – szülei minden gyarlósága ellenére is – jó illatú áldozat volt előtted, – engedd, hogy anyagias és hatalomvágyó korunkban példája erőt adjon az életszentségre való törekvésben!
Te megadtad a kegyelmet, hogy Erzsébet és jegyese boldogan és egymástól elbűvölve, de tartózkodó komolysággal készülhetett a házasságra, – példájukkal segítsd a házasságra készülő fiatalokat, hogy testben-lélekben tisztán, szeretetben és hűségben vállalják egymást egy egész életre!
A te ajándékod volt, hogy Erzsébet és férje csodálatos szeretettel szerette és buzdította egymást Isten dicsőítésére és szolgálatára, – add a házastársaknak, hogy házasságuk ne csak testi, hanem lelki kötelék is legyen, és az Isten iránti és házastársi szeretetüket összhangba hozva együtt menjenek feléd!
Erzsébet jó feleség, gondos édesanya, szegényeket segítő és betegeket ápoló keresztény volt, – közbenjárására add, hogy állapotbeli kötelességeinket lelki derűvel, az igénytelenség szeretetével és másokat segítő szívvel valósítsuk meg!
Erzsébet nagy fájdalmában sírva borult férje koporsójára, majd a császár házassági ajánlatát is visszautasítva inkább a szegények és betegek szolgálatára szentelte életét, – segítsd az özvegyeket, hogy benned és embertársaik szolgálatában vigasztalást és erőt nyerjenek!
Legyen áldás az Atyának, Fiúnak s Szentléleknek, minden jóság forrásának, Háromság egy Istennek.
Amen.
