a) „Vala egy gazdag ember, kinek sáfára vala, és ez bevádoltaték nála, mintha eltékozolta volna az ő javait” (Luk. 16,1). A parabola elsősorban a gazdasági javakra vonatkozik. Istené minden, s kezünkre van bízva több-kevesebb, de abból a célból, hogy a boldog életet szolgáljuk, hogy erkölcsöt, jóérzést, boldogító lelkületet, örömöt, jóságot váltson ki velük: „facere amicos”, szerető, jóindulatú ragaszkodó embereket nevelni. – Én is sáfár vagyok, s az Úr ezt a célt tűzte elém. – Érzem, hogy a javak folynak kezemből mások kezébe; tudom, hogy minden többé-kevésbbé társadalmi jó, sokan dolgoztak e javakon; mily méltányos tehát, hogy sokak javát, megelégedését, jólelkületét mozdítsam elő javaimmal. – A szociális jóindulat a legmélyebb vallásosság virága lesz, ha életünket s mindenünket sáfáros javaknak tartjuk, melyek a lélekért, a több, a szebb, örök életért adattak nekünk.
„Facere amicos…” fölséges cél; jó embereket nevelni s ezzel „örök házat” építeni magunknak.
b) Másodsorban mindezt javunkra alkalmazhatjuk; sok tehetséggel s kegyelemmel látott el az Úr; belehelyezett hivatásba; adott több-kevesebbet a földből, kultúrából. Minden a mienk: a korszakok munkája, a történelem s a fejlődés napszáma, a jelen s a mult, a próféták, a szentek s maga az Úr; de mégsem vagyok övé, ha nem hódítom meg magamat számára. Szabadakaratomon, energiámon, érdeklődésemen, iparkodásomon fordul meg, hogy magam s mindenem övé legyen. Öntevékenységem által lesz mindenem az Úré; ha átélem, ha jónak, kipróbáltnak bizonyulok. Sáfárság életem; célom tehát nem ezt vagy azt, nem sokat vagy keveset bírni, hanem abban, amim van, hűnek lenni. Tehát az élet tartalma a lelkület, s nem a birtok, jog, adakozás, alapítás!
c) „Mondá pedig a sáfár magában: Mit míveljek, hogy íme uram elveszi tőlem a sáfárságot? kapálni nem bírok, koldulni szégyenlek. Egybehíván azért urának adósait, mondá az elsőnek: Mennyivel tartozol uramnak? Az pedig felelé: Száz tonna olajjal. És mondá neki: Vedd elé számtartó könyvedet, írj ötvenet.” A sáfár az önfenntartás szenvedélyével dolgozik, hogy biztosítsa életét. – Sáfárságunkba gondosságot, érdeklődést, buzgóságot, körültekintést, tevékeny kiindulást kell fektetnünk. 1. Gondosan, passzióval kell ápolnunk lelkünket; dolgoznunk kell rajta, hogy jobb, nemesebb legyen érzülete; le kell szednünk róla a hernyót, s le kell törnünk a tövist. Nemcsak számszerint több, de érték, öntudatosság szerint több jót tenni. 2. Urunknak érdekeit föl kell karolnunk; az ő érdekei az Isten országának, a hitnek, erkölcsnek, igazságnak, jóságnak, a lelkeknek, az egyháznak ügye. Az önfenntartás ösztönével kell ezeket észrevenni, aggódva megállni, féltékenyen őrizni. E nélkül a „világosság fiait” megszégyenítik a „sötétség hívei”.
