„Amikor gyermekkorában édesanyjától hallotta az Úr Krisztus kínszenvedésének történetét, a képben ábrázolt Üdvözítőnek oldalsebe oly erősen belelövellt a szívébe, hogy azt megsebezte” (Breviárium).
„Ez a szent haláláig küzdött Istenének törvényéért; nem félt a gonoszok szavától, mert életének alapja szilárd kőszikla volt.”
A rutének (kisoroszok, ukránok) nagykiterjedésű hazájukkal 1319-ben litván, 1386-ban pedig lengyel fennhatóság alá kerültek. Görögkeletiek voltak. A Rómával való egyesülés (unió) érdekében a firenzei zsinaton (1438) történt a legkomolyabb kísérlet, de annak nem volt komolyabb eredménye. Új korszakot jelentett azonban ezen a téren az 1595. esztendő. A kievi metropolita vezetésével a rutén püspökök zöme visszatért akkor az Egyház kebelébe. Ennek az úgynevezett „brest-litovski unió”-nak tulajdonképpeni megteremtője Pociej metropolita, kiépítője Rutszki Velamin, lelke pedig Jozafát volt.
1580-ban született a volhiniai Vlodomirban. Rutén szülei elszegényedett és igen jámbor nemesemberek voltak. Családi nevén Kuncevics Jánosnak hívták. A mélyebb vallásosságot az anyatejjel szívta magába. „Amikor gyermekkorában édesanyjától hallotta az Úr Krisztus kínszenvedésének történetét, a képben ábrázolt Üdvözítőnek oldalsebe oly erősen belelövellt a szívébe, hogy azt megsebezte” (Breviárium). Anyagi nehézségek miatt magasabb iskolába nem járt s a bresti uniót követő időben Vilnába került, hogy kereskedőnek tanuljon. Kedvessége és ügyessége miatt jómódú gazdája annyira megszerette, hogy általános örökösének akarta megtenni.
Jánost azonban a gyermekkorban kapott seb magasabbra ösztökélte. Élt-halt az unióért s minden szabad idejét a Szentháromság egyházban, a városnak egyetlen egyesült templomában töltötte. Emellett fájt a lelke, hogy nincs magasabb műveltsége. Két derék jezsuita fölkarolta a fiatal és törekvő kereskedősegédet: magánórákat adtak neki a latin nyelvből s bevezették a mélyebb lelkiélet titkaiba. Ernyedetlen szorgalmával, határozott tehetségével és nem közönséges lelkiségével néhány év alatt olyan szép eredményeket ért el, hogy 1604-ben 24 éves korában a Szentháromság templommal kapcsolatos monostorban Pociej kievi metropolita kezéből fölvehette a baziliták szerzetesi ruháját.
A hatalmas kolostor nagy részét akkor világiak bérelték, s alig lézengett benne néhány szerzetes. Azok is egyrészt csak névleges szerzetesek voltak, másrészt pedig szívük egyáltalán nem húzott Rómához. Jozafát (ez lett János szerzetesi neve) lelki és szellemi tekintetben már akkor fölülmúlta mindnyáját. Szent tűzzel kezdte meg az új életet. Az eddiginél még többet imádkozott s még inkább sanyargatta testét. Teljes odaadással feküdt neki a szláv egyházi könyvek tanulmányozásának és a görög szentatyáknak. Egész fiatalon már apologetikai műveket írt az unió megszilárdítása és terjesztése érdekében.
Megértéssel viselkedett rendje jelenével szemben, de új alapokra akarta fektetni a jövőt. Komoly fiatalság toborzásával szolgálta szerzete megújhodásának s azon keresztül az uniónak szent ügyét. Jöttek is sokan az ő nyomában a bazilitákhoz. Ő vonzotta a rendbe többi közt azt a nálánál idősebb honfitársát, aki VIII. Orbán pápa szerint „az unió atlasza” és „a rutének Atanáza” volt: a világlátott, valamikor Kálvinért lelkesedő, de nyolcévi római tanulása alatt ízig-vérig katolikussá vált Rutszki Velamint. A két szerzetes meleg barátságának és a legnagyobb kísértésekben kipróbált zászlóhűségének volt köszönhető, hogy a kolostor évről-évre népesedett s hogy főnöke nem tudta azt átjátszani a szakadárok kezére.
Amikor Jozafátot 1609-ben áldozópappá szentelték, akkor már Pociej intézkedéséből Rutszki volt a vilnai archimandrita. A főnök a monostorban és azon kívül érvényesítette nagy szervező képességét, fiatalabb rendi testvére pedig életszentségével és lelkipásztori buzgóságával erősítette az egyesültek táborát a római hűségben s zavarta a tévelygő szakadárok köreit.
Igen sok skizmatikust térített meg, s volt bátorsága még a legfanatikusabb szakadár szerzetesek közé is elmenni s liturgikus könyveikből az unió szükségességét bizonyítani. A görögkeletiektől kapott „lélekrabló” csúfnév a legnagyobb dicséretét mondja ki.
1613-ban a vilnai baziliták már rajt is bocsáthattak ki, s az új byteni kolostor élére Jozafát került. De a következő évben vissza kellett térnie Vilnába az elhunyt Pociej helyébe érsekké emelkedett Rutszki utódjának. Az 1617. év pedig még szélesebb munkakört és befolyást biztosított számára. Rutszki V. Pál pápával őt neveztette ki az elöregedett polocki érsek segédpüspökének utódlási joggal. Csak jezsuita gyóntatójának erélyes föllépésére tudott ebbe a magas kitüntetésbe beletörődni. Érsekének néhány hónap múlva bekövetkezett halála után ő lett a Fehér-oroszok Lakta nagy egyházmegye főpásztora.
Az unió akkor még nem ment át a fehér-oroszok vérébe. Az egyszerű falusi nép új főpásztorának egyéniségén át könnyebben melegedett hozzá, ellenben a városi lakosság tartózkodó maradt. Különösen Mogilevben voltak igen erősek a szakadáshoz húzó elemek. A város még III. Zsigmond királynak halálbüntetéssel fenyegető 1619-i intézkedésére sem volt hajlandó átadni az egyesülteknek a templomokat. A falai közt megjelenő bátor érsek azonban végre is leszerelte a makacs ellenállást. Ezután úgy látszott, hogy az egyesülés ügye a legjobb úton halad.
A Jozafát szerkesztette katekizmust tanulták mindenfelé, a szakadást szító és a másodszor nősült papok helyét újak foglalták el, zsinatok nyomán új élet zsendült, s a nagyarányú szegénytámogatás és új templomok egész sora hirdették az új érsek evangéliumi lelkületét és páratlan áldozatkészségét. A szépen kelő búza közé azonban nemsokára gonosz emberek elhintették a konkolyt.
1620-ban a negyedszázad előtti bresti unióval fejbekólintott skizma föltápászkodott. A jeruzsálemi pátriárka a kievi metropólia területére minden egyesült püspökkel szemben skizmatikust állított. Így kapott Jozafát is ellenérseket Szmotricki Milétus személyében. Ez a fanatikus ember hatalmába kerítette a vilnai bazilita kolostort s agitátoraival onnan irányította az unióellenes küzdelmet.
Fölröpültek a nehézmények: Jozafát a varsói országgyűlés alatt latin templomban misézett, résztvett az Úrnapi körmeneten, a jezsuiták barátja. Az ilyen „vádakkal” nem volt nehéz hangulatot kelteni. Hiába jelentette ki a király, hogy Polockban csak az egyesült érsek a törvényes, Jozafátnak 1621-i körútja alkalmával városokban, de különösen Vitebszkben már ilyen kiáltásokat kellett hallania: „Nem kell az unió! Le Jozafáttal! Halál az árulóra!” Apostoli lelkületét ezek nem csüggesztették, s szívós munkával csakhamar újra a helyzet ura lett. Csak Vitebszk maradt hajthatatlan s a törvény tilalmának ellenére egyszerre két skizmatikus templomot is emelt.
Jozafát minden lebeszélés ellenére ebben az ügyben 1623 okt. vége felé elment magába a tűzfészekbe. A vitebszki helyzet igen súlyos volt. Mutatja ezt az érseknek Szent Dömötör vértanú napján (okt. 26) mondott beszédje: „Közeledik az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek. Ti is meg akartok ölni. Leselkedtek rám az utcákon, a hidakon, az utakon. Most köztetek vagyok, mint főpásztortok. Tudjátok meg, számomra az lesz a legnagyobb boldogság, ha meghalhatok értetek. Adná meg csak az Úr azt a kegyelmet, hogy életemet adhassam a szent unióért, Szent Péter főségéért és az ő utódjáért, a római pápáért! Szívesen halok meg az igazságért csapásaitok alatt”.
Két héten át éjjel-nappal fáradozott, hogy a tévelygő várost jobb belátásra bírja. De munkája nemcsak hogy meddő maradt, hanem jelenléte olaj volt a tűzre. Hű emberei hiába kérlelték állandóan, de különösen nov. 11-én, hogy azonnal távozzék. Nov. 12-re virradó éjjel szünet nélkül imádkozott s közben-közben ostorozta testét. A régi krónikás szerint „azon az éjjel Vitebszktől három mérföldnyire is látni lehetett a püspöki palota fölött lebegő sűrű felhőt véres sávokkal, s némelyek még véres keresztet is láttak benne”. Az előjelek nem csaltak.
Amikor reggel a templomba lépő érseket egy Illés nevű szakadár pap gyalázni kezdte, Doroteus archidiákonus érsekének tudta nélkül elfogatta és bezáratta a provokálót. Erre pillanatok alatt félreverték a város tornyaiban a harangokat, s a megszervezett és fölfegyverzett tömeg a székesegyház köré gyűlt. A templomból kivonuló és a zendülés közvetlen okáról mit sem tudó érsek fölkent személyére akkor még senki sem merte ráemelni kezét. De alig tért szobájába, Illés szabadonbocsátása ellenére a föllázított tömeg behatolt a palotájába, megsebezték az archidiákonust és súlyosan bántalmazták a cselédséget.
Jozafát erre az előcsarnokba ment s csillapítani próbálta a garázdálkodókat. „Fiacskáim, mondotta, miért bántjátok embereimet? Ha van valamitek ellenem, itt vagyok a kezetekben.” Abban a pillanatban egy dorongütés és fejszecsapás a földre terítette, s két pisztolylövés kioltotta életét 43 éves korában. A megvadult fanatikusok holttestét a Dvina folyóba dobták, ahonnan híveinek csak hatodnapra sikerült azt kifogniuk s utána a polocki székesegyházban eltemetniük.
1643-ban avatták boldoggá, 1867-ben pedig szentté. Földi maradványait az utolsó oroszországi egyesült püspökség megszűnése (1875) után úgy kellett rejtegetni a szakadárok elől, az első világháború végén a bécsi bazilitákhoz sikerült azokat átmenteni, 1949-ben pedig Rómába vitték.
A rutén uniónak többi közt azért is van maradandó hatása, mert Jozafát vére pecsételte meg. Legádázabb ellenfele, Simotricki Milétus is a vértanúság hatása alatt a katolikus egységhez tért és nehéz kísértések közepett kitartott mellette.
Olvasmány és könyörgés az imaórák liturgiájából
Olvasmány XI. Piusz pápa Ecclesiam Dei kezdetű körleveléből
Kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy Isten az ő csodálatos gondviselésével olyanná alkotta meg az Egyházat, hogy a többi látható ismertető jegyei mellett ökumenikus egysége is nyilvánvalóvá legyen, amikor pedig majd elérkezik az idők teljessége, egy mérhetetlen nagy családdá váljék.
Krisztus Urunk ugyanis nemcsak hogy átadta apostolainak azt a feladatot, amelyet ő kapott az Atyától, amikor ezt mondta: Én kaptam minden hatalmat égen és földön; menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket (Mt 28, 18), hanem azt is nagyon óhajtotta, hogy a legszorosabb egységbe fűzze össze az apostolok kollégiumát annak a belső hitnek és szeretetnek a kettős köteléke, amely a Szentlélek által árad a szívünkbe (vö. Róm 5, 5); külsőleg pedig fűzze össze őket az a mindegyikük felett lévő kormányzás, amelyet mint az apostolok közti elsőséget közülük az egyikre, Péterre bízott rá, mint ennek az egységnek örök elöljárójára és látható alapjára. Hogy pedig ez az egység és egyesülés örökkétartó legyen, ezért szentelte meg ezt az egységet a gondviselő Isten a szentség és vértanúság együttes pecsétjével.
Ez a nagy dicsőség jutott osztályrészül az ószláv keleti szertartású polocki érseknek, Jozafátnak, akit méltán úgy tisztelünk, mint a keleti szlávoknak ékes díszét és oszlopát, mert talán senki más nem hozott nagyobb dicsőséget nevükre, és nem szolgálta jobban üdvösségüket, mint ez a pásztoruk és apostoluk, különösen akkor, amikor vérét ontotta az Anyaszentegyház egységéért. Sőt bizonyos égi sugallatra úgy érezte, hogy neki kell megindítania az egyetemes szent egység visszaállítását, és úgy látta, hogy a legtöbbet azzal használ ennek az egységnek, ha az egyetemes Egyház egységén belül továbbra is megtartja az ószláv keleti rítust és a bazilita szerzetességet is.
Mialatt pedig elsősorban azon szorgoskodott, hogy saját honfitársait egyesítse Péter főpapi székével, közben nagy körültekintéssel azon is fáradozott, hogy összegyűjtse mindazt, ami előmozdítja ezt az egységet és ami ennek megerősítésére bizonyságul szolgálhat. Ezért tanulmányozta főleg azokat a liturgikus könyveket, amelyeket a régi szent atyák rendelkezése alapján egyformán használni szoktak maguk az egyesült keleti szertartásúak és az elszakadt keletiek is.
Ilyen szorgos előkészület után kezdte meg az újraegyesítés munkáját, és ezt olyan vonzó erővel, szelídséggel és oly nagy eredménnyel végezte, hogy még maguk az ellenfelei is „a lelket magával ragadó” névvel tisztelték meg.
Legendáiból…
A 16. század végén mind a katolikus, mind az ortodox Egyház híveinek élete meglehetősen feszült légkörben zajlott. A katolikusok körében az ellenreformáció hatása volt nagy, az ortodoxok között pedig egyre inkább érezték a megújulás szükségességét. A lengyel fennhatóság alá eső területeken ez a reform az esetek többségében a római egyházzal való unióba torkollott, amelynek aztán politikai színezetű ellenhatása támadt.
Tagadhatatlan, hogy az egység szorgalmazói között voltak olyanok, akiket nem tisztán vallási indítékok, hanem politikai és szociális célok is vezettek. Ilyen időszakokban a papságban is, a gazdagabb rétegekben is könnyen erkölcsi lazaság lépett föl. A vidék egyszerű, csendesen élő népe pedig a maga jámborságát őrizve várta a jobb időket. Úgy tűnik, a Kuncevicz család az utóbbiak közé tartozott, akik hűségesen őrizték atyáik ortodox örökségét. János életéből részleteket csak attól kedve ismerünk, amikor már kereskedőinas volt Vilnában.
A boldoggá avatás során kortársai személyes tapasztalataik alapján vallották, hogy János már gyermekkorában föltűnően vallásos és Isten közelében élő lélek volt. Nem lehet természetes magyarázatot találni, hogy mi indíthatta arra, hogy a gazdagon fölszerelt vilnai ortodox templom helyett a majdnem teljesen elhagyatott Szentháromság-kolostor templomába kezdett járni. E kolostor arhimandritája színleg katolikus, de szíve szerint ortodox volt, ráadásul egyáltalán nem volt mintaszerzetes. A kolostornak valójában ő volt az egyedüli lakója. János pedig minden ellenszolgáltatás nélkül ellátta a liturgia körüli szolgálatot: énekelt, olvasott, akkor is, amikor mindössze ketten voltak hétköznaponként a templomban, vagy amikor csak húsz-harminc hívő jött az ünnepi liturgiára.
Munkaadója, a gazdag, de gyermektelen Popovics Jácint örökösévé akarta tenni Jánost. Ő pedig húsz éves korában, látva már minden nehézséget, metropolitai engedéllyel belépett a majdnem elpusztult Szentháromság-kolostorba. Két eszme vezérelte: először meg volt győződve arról, hogy Isten szerzetesnek hívja, hogy egészen az Ő szolgálatára szentelje magát. Másik fölismerése az volt, hogy az üdvösség legbiztosabb útja a római pápával közösségben élő katolikus Egyházban van. E két eszméért áldozta föl életét.
Nagy elszántsággal fogott a szerzetesi élethez. Mivel mestere nem volt, akitől tanulhatta volna, a szentek írásaihoz fordult. Sokat olvasott a régi, nagy szerzetesektől, s követni kezdte őket. Élete végéig vezeklőövet és ciliciumot viselt, böjtölt, virrasztott és ostorozta magát.
Amikor diákonussá szentelték, buzgósága megsokszorozódott. Nagyon fontosnak tartotta a gyakori gyónást. Az utcán és a piacokon is megszólította az embereket, és gyónásra buzdította őket. Amikor pappá, majd püspökké szentelték, maga is sokat és szívesen gyóntatott. Érsekként engedélyezte papjainak, hogy azokat, akik nem tudnak templomba menni, háznál is meggyóntathatják. Azokat a papokat, akikről megtudta, hogy évente sem akarnak gyónni, súlyos büntetéssel fenyegette meg.
Még kereskedőként dolgozott, amikor naponta részt vett a zsolozsmán, s ezt haláláig megtartotta. Papjait arra buzdította, hogy a liturgiát akkor is végezzék, ha senki sem jön a hívek közül a templomba. Erősen szorgalmazta, hogy a keleti egyházjog és a zsinatok határozatait pontosan tartsák meg.
Élete végéig meg volt győződve arról, hogy méltatlan és alkalmatlan a tisztségek viselésére, amellyel az Egyház megbízta. Amikor korábbi barátja, Rutszkij polocki érsekké akarta tenni, Jozafát teljes erejével tiltakozott. Barátait megeskette arra, hogy lebeszélik Rutszkijt a szándékáról. Végül megígérte, hogy minden erejével a püspökség szolgálatára lesz, csak neki magának ne kelljen püspökké lennie. Rutszkij metropolita azonban jól ismerte Jozafátot, nem engedett, s végül fölszentelték.
Püspökként nagy gondja volt a nép oktatására. Írt egy katekizmust, amely világos, egyszerű módon közölte a katolikus hit igazságait. Amikor kiderült, hogy nem tudja kinyomtatni, elrendelte, hogy minden plébánia másolja le magának kézírással, és vasárnapokon ebből oktassák a híveket.
Mindvégig hű maradt a katolikus Egyház terjesztésének eszméjéhez, s adott alkalommal — úgy, ahogy az atyák írásaiban olvasta — igénybe vette a világi hatalom segítségét is.
Abban a három évben, amikor zavartalanul működhetett, soha nem élt vissza püspöki hatalmával. Amikor pedig az ellenpüspök szinte teljesen megfosztotta híveitől, magára hagyottan, két éven át őrizte meggyőződését és végezte minden püspöki teendőjét. Sokszor fenyegették azzal, hogy megölik. A vértanúsága előtti napon is kapott ilyen figyelmeztetéseket, mégis elment Vityebszkbe.
Kora reggel részt vett a hajnali zsolozsmán a székesegyházban. Közben már behallatszott, hogy emberek gyülekeznek a templom körül, és az egyre növekvő lármából sejteni lehetett, hogy nem békés szándékkal jönnek. Jozafát érsek a zsolozsma végeztével átment a püspöki házba, hogy fölkészüljön a liturgiára. A tömeg betörte az ajtót és berontott a házba. A személyzet tagjai próbálták elállni útjukat, de egymás után megölték őket.
Amikor a püspök meghallotta a zajt, a támadók elé sietett és az egyik szemtanú szerint így kiáltott a betörőkre: ,,Miért ölitek a szolgáimat? Mit ártottak nektek? Ha engem kerestek, itt vagyok!” — Máris kardok és tőrök sebezték halálra, majd dühükben letépték róla a ruhát, mert fölbujtóik azt mondták nekik, hogy a püspök háza tele van kincsekkel, maga a püspök selyembe és bársonyba öltözködik. De amikor letépték egyszerű vászonruháját, meglátták testén az ostorozások nyomát, és kezükben ott volt a selyem helyett a vezeklőing.
Urunk, Istenünk, add, hogy elevenen munkálkodjék Egyházadban a Szentlélek, akivel eltelve Szent Jozafát püspök életét adta övéiért. Közbenjárására erősíts meg minket is Szentlelkeddel, hogy készséggel adjuk akár életünket is testvéreinkért. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Pio atya imája az őrangyalához
Alább Pio atya személyes imája az őrangyalához, amit naponta imádkozott.
Ó, szent őrangyalom, vigyázz lelkemre és testemre.
Világosítsd meg elmémet, hogy jobban megismerjem az Urat, az én Istenem, és teljes szívemből szeressem őt.
Vigyázz rám, amikor imádkozom, hogy ne engedjek az élet zavaró tényezőinek.
Tarts meg engem tanácsoddal, amíg igaz keresztényként élek, és segíts, hogy jó cselekedeteket adó szívvel cselekedjek.
Védj meg engem az ellenfél ravaszságától, és emelj fel, ha kísértésbe esek, hogy megnyerjem a gonosz elleni harcot.
Maradj mellettem mindig, soha ne hagyd abba, hogy vigyázz rám, amíg vissza nem hívnak az atya házába, ahol együtt dicsérjük a nagy Istenünket az örökkévalóságig. Ámen.
Szent Őrangyalom, akit Isten egész életemre kísérőként adott mellém, ments meg az örök élet számára, teljesítsd velem kapcsolatos kötelességedet, amit Isten szeretete rád bízott.
Rázz fel fásultságomból és húzz ki gyengeségemből!
Torlaszolj el előttem minden helytelen utat és gondolatot! Nyisd meg szememet Istenre és a Keresztre! De zárd be a fülemet a gonosz ellenség sugallatai elől!
Őrködj felettem, amikor alszom, nappal pedig adj erőt kötelességeim teljesítéséhez és az áldozat vállalásához, hogy majdan a mennyben örömöd és jutalmad legyek. Ámen.
Könyörgő ima szent Antalhoz
Kelj föl minden ügyünkben védő Pártfogónk s a Mindenható előtt hathatós szószólónk, és siess a mi segítségünkre, dicsőséges Szent Antal.
Te, aki a hitnek oly hatalmas bajnoka és apostola voltál, könyörögj érettünk Jézus Krisztusnál, hogy szent hitünkben mindig jobban megerősödjünk, egyedül a jó Istenben reméljünk. Őt a földön mindennél jobban szeressük, és hitünk szerint éljünk.
Légy földi ügyeinkben is szószólónk az Úr trónusánál.
Neked ajánljuk testi egészségünket, minden bajunkat és bánatunkat; jövő sorsunkat és ügyes-bajos dolgainkat.
Te, aki oly nagy részvétet mutattál életedben a szegények és szenvedők iránt, vigasztalj bennünket is szorongatásainkban, amiket az élet gondja és keresztje miatt viselünk.
Éreztesd Istentől nyert csodatevő hatalmadat életünkben, akiknek oly nehéz a nélkülözés, és akik oly gyengék vagyunk a megpróbáltatásban.
A te szerető gondjaidra bízzuk gyermekeinket, a szegények, a betegek, a szomorúak, az elnyomottak és más bajokban küzdők sorsát.
Nyújts mindennapi kenyeret az éhezőknek, szerezz jótevőket a szűkölködőknek, adj munkát a munkanélkülieknek,ne engedd, hogy a nyomor bűnre vezesse felebarátainkat, és add áldásodat azokra, akik alamizsnájukkal a te nevedben irgalmasságot gyakorolnak!
A te magasztos példád tanítson meg minket arra, hogy a jó Isten adományait mindig jóra használjuk, és ezzel a mennyben gyűjtsünk magunknak kincset.
Ó, Szent Antal, szeretlek téged;
Ó, Szent Antal, dicsérlek téged;
Ó, Szent Antal, tisztellek téged;
Ó, Szent Antal, bízom benned;
Ó, Szent Antal, őrizz meg engem;
Ó, Szent Antal, világosíts meg engem;
Ó, Szent Antal, vezérelj engem;
O, Szent Antal, vígasztalj meg engem;
Ó, Szent Antal, erősíts meg engem;
Ó, Szent Antal, végy oltalmadba engem;
Ó, Szent Antal, ne hagyj el engem;
A gonosz lélektől őrizz meg engem;
Az örök örömre vezess el engem,
Hogy örökké dicsérhesselek téged.
Szelíd és kegyes Jézus, te Páduai Szent Antalt a folytonos csodák ragyogó fényével árasztottad el, add kegyelmesen, hogy amit tőled bizalommal kérünk, az ő érdemeiből meg is nyerhessük. Ki élsz és uralkodol mindörökkön-örökké. Ámen.
Páduai Szent Antal, Jézusnak barátja, könyörögj érettünk, hogy életünkben és halálunkban Jézusnak barátságában maradjunk. Ámen.