a) „És lőn, mikor bement Jézus egy farizeus házába szombaton kenyeret enni, azok szemmel tartották őt, és íme, egy vízkórságos ember vala előtte” (Luk. 14,1). Mily igénytelen, egyszerű s mély értelmű szó: „kenyeret enni”. Csupa fegyelem, erő s egészség. Jézusban az élet ép s egész, nincs meggyöngítve; a természet kielégíttetik, de nem gyöngül el élvezeteiben. Az emberekről pedig átlag igaz, hogy nem halnak meg, hanem megölik magukat, s életerejüket izgalmakban, ingerekben elfogyasztják s alacsony örömökbe fojtják. Kár értük; mennyi nemes csira, hány erőteljes kiindulás megy így tönkre, s mennyi tiszta, édes élvezettől s mély érzéstől esnek el; lelkük leperzselődik, mint a tavasz a májusi fagyban. Ó szép élet, mennyi esélynek vagy kitéve. Tisztaság, önmérséklet, mértékletes evés, kevés szesz, edzés kell nekünk; szívesen tartom meg a bőjtöt.
b) „És kérdezé Jézus: Szabad-e szombaton gyógyítani? Azok pedig hallgatának. Ő pedig fogván azt, meggyógyítá és elbocsátá.” Mily Isten-fogalom lehet e fejekben, mily eltörpült, nyomorult gondolat, s amellett mily fanatizmus! Nézz végig a bálványokon; mit csinált az ember az Istenből? „Faragott képeket csinált magának”. Mély szomorúság fogja el szívemet; de e szomorúság csakhamar lelkiismeretességgé, hűséggé, készséggé válik s azt mondom magamnak: Vigyázz hát, hogy el ne törpítsd Isten nagy gondolatait; légy érzékeny, hogy észre vedd, mi az Úr s mily nagy! Szenteld meg ünnepeit. Ünnepem, ha jót teszek. Mikor jót teszek, ünnepi hangulatom legyen. Sokszor ez nincs; kár!
c) „Monda pedig a hivatalosoknak is példabeszédet, látván mikép válogatják az első üléseket: mikor menyegzőre hivatol, ne ülj az első helyre, nehogy náladnál érdemesebb legyen meghíva és eljövén az, ki téged és őt meghívta, azt mondja neked: Adj helyet ennek, és akkor pirulással kelljen elfoglalnod az utolsó helyet.” Ime a szabbat betűrágói, a nagyképűsködő arcok, tarka turbánok, hosszú kaftánok, s belül a kislelkű agyarkodás, mely kérdezi: Ki ül elsőnek? Csupa külsőség. Jézus erkölcsöt akar, azért a belső világba utalja az igazi érvényesülési vágyat; a súlypontot a külsőből a belsőbe teszi át. Szomorúan nézi ezt a kanapé-pört. Akarja, hogy érvényesüljek; akarja, hogy résztvegyek a világ munkájában, de bensőséget és igénytelenséget, mélységet és szerénységet sürget; nem veti meg a külsőt, de gondoskodik a belsőről; akarja, hogy erő s tartalom legyen az életben! A becsületet ne arrogáns tolakodással, hanem helytálló erénnyel szerezd mert „aki magát fölmagasztalja, megaláztatik”; Isten alázza meg s teszi tönkre; „ha fölemelkedel is, mint a sas és ha a csillagok közé helyezed is a te fészkedet: onnét is levonlak téged” (Abd. 1,4).