a) „És lőn, midőn bizonyos helyen imádkozott, amint elvégezte, mondá neki egyik tanítványai közül: Uram, taníts minket imádkozni” (Luk. 11,1). Taníts a Végtelenhez szólni s vezess azokra az ösvényekre, melyeken lelkünk Isten felé eligazodik úgy, hogy beszélhet vele. Látjuk Mester rajtad, hogy te tudsz elmélyedni s tudsz Istennel beszélni; érezzük azt is, hogy az életnek nem szabad külsőségessé s lapossá válnia, – nem szabad lelkünknek a természet mechanizmusában ellapulnia. Gyarló szívünk is kiindul sokszor ösztönszerűen az ősigaz, az ősszépség, az őserő felé, mert észreveszi, hogy formával, vagyis gondolattal, szépséggel vagyis örömmel van tele a világ; oly közel van az Isten! Megindulunk, dadogunk, karjainkat kiterjesztjük feléje; de nem bízunk magunkban, s inspirációnkban; azért Uram, te a „látó”, a „mester”, ki Istentől jöttél, taníts anyanyelvre, melyet Isten is, meg mi is megértünk; taníts a lélek legédesebb anyanyelvére; ez az imádság!
b) „Imádkozván, sokat ne beszéljetek, mint a pogányok… Igy imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy mennyekben” (Máté 6,9). Imádkozni, azaz a Végtelen felé fordulni, a lelkünkben nyíló mélységek öntudatára ébredni, a természet s a kegyelem sugárzatába állni, s azt a szót keresni, mely erő, élet s öröm legyen! Ez az imádságos szó, mely mindent mond: Miatyánk. Sokan csak sötétséget, ridegséget láttak a létben, sötét volt a lelkük; Jézus fénnyel s meleggel járja át az életet; azok csak felhőket láttak, ő napot; azok kháoszt, ő szerető gondolatot; azok csak a pusztulás örvényei felé jártak, ő a sötétségen keresztül futtatja a lelket, mint sötét szobákon dobogó szívvel a gyermeket… atyjának karjaiba. Ez a szellem csap felénk a természetből s a természetfeletti világból; ez állítja fénybe lelkünket s megolvasztja szívünket! Azért már nemcsak mondjuk, de énekeljük is azt az örvendetes kinyilatkoztatást: Miatyánk! Miatyánk!