„Istennek kedves szentjei, akik a lelki szegénység által az örök kincseket megnyertétek, könyörögjetek értünk, hogy a földi javakkal úgy éljünk, hogy általuk az örök boldogságba juthassunk!”
Mindenszentek ünnepére…
(Barsi Balázs)
Azok, akiknek győzelmét ünnepeljük a mai napon, évről évre többen vannak, s a világ végezetéig, az utolsó napig tart, míg mindnyájan felsorakoznak a trón és a Bárány előtt. Te is közéjük tartozol, hiszen Isten gyermeke vagy: meg vagy jelölve a keresztség és a bérmálás eltörölhetetlen jelével, ruhádat fehérre mosta a Bárány vére. A kérdés csak az, meg akarod-e őrizni ezt a hófehér ruhát? Beszennyeződhet a fehér ruha, de ha akarod, a Bárány vére újból és újból megmossa, és ragyogó tisztává teszi.
Mindenszentek Királynéja, légy nekünk is Királynénk! Könyörögj értünk, hogy egykor a mennyben mi is Jézus és a Te szentjeid, a Mindenszentek közé számláltassunk! Szép Szeretet Anyja – mutasd, hogy anyánk vagy! Ámen!
A katolikus litániákban Szűz Mária egyik megszólítása: Mindenszentek Királynéja és a Szép Szeretet Anyja. Ezzel a megszólítással Máriának külön ünnepe van, május 31-e, ami a mindenszentek ünnep középkori dátumával egyezik meg. Május a természet újjászületésének ideje, a katolikusok számára a Boldogságos Szűz Mária, minden megújulás és szépség forrásának a hónapjai. A májusi litánia a hónap minden egyes napját Mária oltalmába ajánlja, a májusi vasárnapok pedig régebben Mária-ünnepek voltak (Máriapócson ma is búcsúnapok). Ezek a vasárnapok a II. Vatikáni Zsinatig (1969) Mária anyaságának egy-egy misztériumáról emlékeztek meg: az első vasárnap Mária, a Jó Pásztor Anyja, a harmadik vasárnap Mária, az Istenanya, a negyedik Mária, a Szép Szeretet Anyja ünnepe volt.
1923-ban, az egyházi ünnepek szekularizálásának folyamatában az első májusi vasárnap anyák napja lett, a hónap utolsó napján, Mindenszentek Királynéját ünnepelték. Ez az ünnep természetesen Mindenszentek ünnepéből alakult, s kezdetben május 13-án ünnepelték. A 8. században III. Gergely pápa (ur. 731–741) Mindenszentek és az ő Királynéjuknak ünnepét áthelyezte május 31-re, majd IV. Gergely pápa (ur. 827–44) november 1-re (ma is ekkor üljük). Ekkor azonban a két ünnep elvált egymástól, és május 31-e a Mindenszentek Királynéjának és a Szép Szeretet Anyjának ünnepe lett. A II. Vatikáni Zsinat után az ünnep beleolvadt Mária, a Világ Királynője augusztus 22-i ünnepébe.
Egy hagyomány szerint a spanyolországi Guadalupe környékén e napon, azaz 1228. május 31-én találták meg azt a Mária-szobrot, melynek hollétét maga a Szűzanya fedte föl pásztoroknak, s amelyet Szent Lukács alkotásának tartottak. Később a szobor Mexikóba került, ahol új kegyhely született (lásd december 12-én).
Avilai Szent Teréz – Ima Mindenszentek napján:
Ó, boldog lelkek, akik már félelem nélkül élvezitek a boldogságot, és állandóan el vagytok merülve az én Istenem dicséretében!
Krisztus keresztje és az égő gyertya.
Legyetek segítőink nyomorúságunkban, járjatok közben értünk Isten irgalmánál, hogy juttasson nekünk is valamit a ti boldogságotokból, és ossza meg velünk azt a világos megértést, amelyben részetek van. Értesd meg velünk, én Istenem, hogy mi a jutalma azoknak, akik férfiasan harcolják végig ennek a nyomorúságos életnek az éjszakáját.
Ó, boldog lelkek, akik olyan gyönyörűséges és maradandó örökséget tudtatok szerezni,
magyarázzátok meg nekünk, hogyan gyümölcsöztettétek ezt a végtelen kincset, és segítsetek rajtunk, hiszen oly közel vagytok a forráshoz, s merítsetek vizet számunkra, akik eltikkadunk idelent a szomjúságtól.
Ámen!
SZENT WOLFGANG FARKAS PÜSPÖK
Szent Wolfgangra hálával és szeretettel illik gondolnia minden magyar katolikusnak; nemcsak azért, mert elsőnek ő gyújtotta meg nálunk az evangélium világosságát, hanem azért is, mert ő nevelte számunkra az első magyar királyasszonyt, Boldog Gizellát, a liliomos Szent Imre herceg édesanyját. De e magyar vonatkozásokon túl tisztelettel illik föltekintenünk alakjára azért is, mivel talán valamennyi kortársánál szebben alakította ki magában a tökéletes szent eszményképét.
924 táján született a sváb törzs földjén. Előkelő és jámbor szülei eleitől kezdve különös gondot fordítottak gazdag szellemi képességeinek kifejlesztésére. Ezért már kis gyermek korában egy világi papot tartottak mellette, tízéves korában pedig a híres reichenaui bencés kolostorba küldötték továbbtanulás céljából. Innét barátjának, Babenbergi Henriknek, Nagy Ottó rokonának ösztönzésére a würzburgi káptalani iskolába távozott, mely akkoriban a minden szépért és jóért lelkesedő I. Poppo püspök oltalma alatt igen nagy tekintélynek és látogatottságnak örvendett.
Itt az élénkeszű ifjú olyan rohamos előrehaladást tett a tudományokban, hogy Martianus Capella egyik homályos helyének értelmezésében magán mesterén is túltett. Ezzel azonban annyira magára vonta a hiú tanár gyűlöletét, hogy ez egyszerűen eltiltotta őt előadásainak hallgatásától. Ezentúl magánúton folytatta tanulmányait, éspedig olyan sikerrel, hogy idővel a legkitűnőbb mesterek egyikévé érett.
Mikor tehát barátját, Babenbergi Henriket 956-han trieri érsekké választották, ő is vele ment és készörömest magára vállalta az ottani jónevű iskola vezetését. Arra azonban nem volt kapható, hogy előkelő és jövedelmező egyházi állást vállaljon. Már nyolcadik éve nevelte a trieri egyházmegye fiatal papi nemzedékét, mikor barátjának korai halála ismét vándorbotor adott a kezébe. Egy időre Szent Brunó kölni érsek udvarában vonta meg magát; majd a svájci Einsiedelnbe indult, hogy ott régóta erjedő elhatározásának megfelelően Szent Benedek fiai közé lépjen és mint szerzetes egészen lsten szolgálatára adja magát.
Szerzetesi minőségében ugyanolyan lendülettel vetette magát kötelességei teljesítésére, mint előbb tanuló és tanító korában, különösen amióta Szent Ulrik augsburgi püspök kezéből felvette az egyházirend szentségét (968). Így nem csoda, hogy híre hamarosan túlszárnyalta a kolostor falait. Az emberek valósággal özönlöttek hozzája. Wolfgangnak terhére volt ez a nagy népszerűség s ezért mindenáron szabadulni igyekezett tőle. Erre legalkalmasabb módnak a hithirdetést gondolta. Alkalmas terület után nemigen kellett keresgélnie. Hiszen a bajor hercegségen túl ott feküdt a pogány magyarok országa, akik kevéssel előbb még oly félelmetes ostorai voltak a nyugati kereszténységnek. Nem sokáig habozott.
Miután apátjától és Piligrin passaui püspöktől a kért engedélyt megkapta, 971-ben nekivágott a rettegett hírű országnak. De működését nem sok eredmény kísérte, hiszen Magyarországon abban az időben még Taksony vezér uralkodott, s az elmékben még nem derengett fel a keresztény vallás fölvételének parancsoló szükségessége. Emiatt működése jórészben meddő maradt. Mint életírója írja:
«a régi tévelyek bozótjait kiirtotta ugyan és az elvadult szívek terméketlen földjét feltörte az evangéliumi ekével, de a hit magvának elvetésén hiába fáradt».
Különben is csak rövid ideig maradt nálunk. Piligrin püspök ugyanis, mikor látta, hogy „terméketlen barázdákra vesztegeti munkáját”, már a következő esztendőben hazarendelte.
Épen akkoriban történt, hogy a regensburgi egyházmegye Mihály püspök elhalálozásával árvaságra jutott. A papság és a nép mindjárt a temetés után az agg Ottó császár biztatására egyhangúlag Wolfgangot kívánta főpásztornak. Az alázatos szent valósággal megrettent arra a gondolatra, hogy belőle püspök legyen. Mindent megpróbált, hogy elhárítsa, de utoljára is kénytelen volt meghajolni a császár és a nép akarata előtt. A püspökség külsőleg jóformán semmi változást sem idézett elő Wolfgang szigorú életében. Továbbra is egyszerű bencés ruhában járt, húst évszám nem evett, kemény deszkán hált, ételben, italban és alvásban ezentúl is a legszigorúbb önmegtagadást gyakorolta, dolgozni pedig talán még többet dolgozott, mint szerzetes korában.
Legfőbb gondjának az igehirdetést tekintette. Ha megjelent valahol, első útja rendszerint a szószékre vezetett. Prédikációi egyszerűségükkel, magvasságukkal és kenetükkel olyan ellenállhatatlan vonzóerőt gyakoroltak, hogy aki egyszer hallotta, az nem akart többé elmaradni. Amilyen lelkiismeretességgel dolgozott őmaga, ugyanolyan odaadást kívánt papjaitól is. Hivatalos látogatásai alkalmával nem győzte eleget inteni őket igehirdetésre és a szentségek kiszolgáltatására.
Még nagyobb nyomatékkal figyelmeztette őket a szent tisztaság erényének ápolására. Hasonló körültekintéssel járt el a szerzetesi fegyelem helyreállítása és megszilárdítása tekintetében.
Mivel a regensburgi püspök eddig egyúttal a Szent Emmeram-kolostor apátja is volt, s mivel ebből a kettősségből nemritkán kellemetlen súrlódások támadtak, ő mindjárt püspöksége elején bölcsen elválasztotta a két intézményt egymástól és eddig közösen bírt javaikat igazságosan megosztotta. Egyházmegyéje egyéb kolostorait (Weltenburg, Mallersdorf, Mondsee, Niederaltach), melyek az előző évtizedekben nagyon sokat szenvedtek a kalandozó magyaroktól, szintén jókarba hozta. Csak a két regensburgi apácakolostor, az Obermünster és Niedermünster reformjával nem tudott boldogulni. A két zárda lakói arra hivatkoztak, hogy ők nem apácák, hanem kanonoknők, s ezen a címen kelleténél több szabadságot engedtek meg maguknak. A szent püspök, mikor látta, hogy minden fáradozása hiábavaló, úgy oldotta meg a kérdést, hogy egy harmadik zárdát alapított (Mittelmünster) szigorúan Szent Benedek szabályzata alapján, melynek példája aztán idővel a másik kettőt is életrendjének megjavítására indította.
A püspök mellett változatlanul tovább élt Wolfgangban a lelkes tanító és tudós is. A káptalani és kolostori iskolákra úgy vigyázott, mint a szeme fényére; gyakran fölkereste őket és hosszasan elbeszélgetett tanítványaikkal, hogy személyesen győződjék meg előrehaladásukról. A tanítás és a tudomány céljaira drága pénzen könyveket másoltatott és vásárolt, a Szent Emmeram-kolostorban külön könyvtárhelyiséget rendeztetett be és minden igyekezetével rajta volt, hogy papjait rákapassa az olvasásra. Ebben a tekintetben is maga adta a legjobb példát: délutánjainak javarészét olvasással és írással töltötte. Különösen szívesen foglalkozott tanító és épületes művek írásával, illetve másolásával.
De nemcsak magának, papjainak és szerzeteseinek, hanem híveinek is élt. Ezek között pedig a szegényeket és ügyefogyottakat tette első helyre. Irgalmas szeretetének nem volt határa. Naponkint számtalan szegényt látott asztalánál és mindig maga nézett utána, hogy mindenki megkapja a magáét. Éhínség idején megnyitotta csűreit és megengedte, hogy minden szűkölködő annyit vegyen belőlük, amennyit jónak lát. Szociális téren legkiemelkedőbb tette a magyaroktól elpusztított Ostmark (Ausztria) gyarmatosítása és benépesítése volt, mert ezzel nemcsak sok száz szűkölködő családot segített tisztességes megélhetéshez, hanem irányítólag nyúlt bele Közép-Európa sorsának alakulásába is.
Végül előkelő állásának megfelelően az országos politikából is kivette részét. Hűséges híve volt a szász uralkodó családnak és még a legnehezebb viszonyok közt is rendületlenül kitartott mellette.
Mikor Civódó Henrik bajor herceg pártot ütött l. Ottó császár ellen, ő inkább az Attersee melletti Falkenstein várába húzódott, csakhogy ne kelljen dinasztikus érzésével összeütközésbe kerülnie. önkéntes számkivetése öt esztendeig (98o-84) tartott. Utána azonban ismét olyan jó viszonyba került a megjuhászodott herceggel, hogy ez valamennyi gyermekét őreá bízta nevelés céljából.
Es Wolfgang emberül megfelelt ennek a feladatnak is, mert a hercegi gyermekekből szentet (l. Henrik császár), boldogot (Gizella királyné), püspököt (Brunó) és apátnőt (Brigitta) sikerült nevelnie.
A fáradhatatlan apostol már hetvenedik életévén is túljárt, mikor az ausztriai Pöchlarn környékén hirtelen súlyos láz tört ki rajta. Halálos hetegen a felsőausztriai Pupping faluba vitette magát s ott Szent Othmár kápolnájában nagy buzgósággal meggyónt és fölvette az utolsó kenet szentségét. Betegségének gyorsan híre futott, s a kápolna előtt százszámra tolongtak az emberek, hogy még egyszer láthassák őt.
Kísérői azonban súlyos állapotára való tekintettel senkit sem akartak beengedni hozzá. De ő így szólt hozzájuk:
„Engedjétek be az embereket. Hiszen nem a halált, hanem a bűnt kell szégyenlenünk. Lám az Úr sem szégyellt ruhátlanul meghalni a keresztfán. Úgy illik, hogy a püspök nyilvánosan váljék meg az élettől, hogy példájában kiki lássa, mit kell életében kerülnie s halálában rettegnie. Legyen kegyelmes az Úr hozzám, szegény bűnöshöz most és mindenkihez a maga idejében”.
E szavakkal örökre lehunyta szemeit (994 október 31).
Tetemeit az előtte oly kedves Szent Emmeram-templom kriptájába szállították át. Ma is ott nyugosznak abban az ékes mívű ereklyetartóban, melyet 1894-ben, halála kilencszázadik évfordulójának emlékére készítettek. Wolfgang ma is a legtiszteltebb szentek közé tartozik. Népszerűségét bizonyítja az a tömérdek templom, kápolna, oltár, kép, szobor, község, hegy, tó stb…, mely most is az ő nevét viseli; és pedig nemcsak a német nyelvterületen, hanem azon messze túl is.
„…Életrajza a nép számára csodásnak tűnő tetteiből meglehetősen sokat közöl – valamennyi irgalmából fakad. E tudósításokból világosan kitűnik, hogy a legkevésbé sem törődött azzal, hogy csodás tetteivel valamiféle különleges dicsőséget szerezzen a maga számára; ellenkezőleg: akár szembeteget gyógyított ki a szenvedéséből, akár megszállottat szabadított meg, a meggyógyítottat mindig hallgatásra intette, hogy tette ne kerüljön nyilvánosságra. ,,Kiderül, hogy milyen tudatosan és buzgón menekült a számára semmit sem jelentő dicsőítés elől, s inkább szigorúnak tűnt, mint hogy az embereknek akarjon tetszeni!” – fűzi hozzá életrajza.
994-ben egy Duna menti utazása alkalmával a felső-ausztriai Puppingben fejezte be életét. Újból rávilágít Szent Otmárhoz való kapcsolatára, hogy a helység templomát az ő tiszteletére emelték; Wolfgang — huszonkét évvel említett látomása után — az oltár elé vitette magát, majd miután meggyónt és megkapta a szent kenetet, az október 31-ről november 1-re virradó éjjel meghalt.
Holttestét ünnepélyes menetben vitték a regensburgi Szent Emmeram kolostorba. Még ma is ott lévő sírjánál számos csoda történt. Szentté avatására 1052. október 7-én került sor Szent IX. Leó pápa regensburgi látogatása alkalmával. (Szentek élete)
Himnusz a Szent Őrzőangyalokhoz
Teremtő Isten, szent, örök, szárazföld, tenger, ég Ura,
igazságod mér érdemet, jutalmaz, s bűnök ostora.
Te sok társával elveted fellázadt, büszke angyalod,
de szolgáiddá rendeled a többi híven hódolót.
Most hittel, bízva kér szavunk: ilyen védőket küldj nekünk,
hogy üdvösségre általuk vezesse jobbod életünk.
Vigasszal látogassanak, tisztítva jóra intsenek,
tanítva lángra gyújtsanak, kísértőt messze űzzenek.
Őrangyaloknak Istene, így biztosítsd a jó utat,
hogy égbe jutva általuk, meglássuk egykor arcodat.
Dicsőség néked, Istenünk, ki trónolsz angyalok felett,
és köztük készítesz nekünk a mennyben boldog lakhelyet. Amen.
Szent Bonaventura himnusza Szent Antal tiszteletére
(Szent Antal sírját 1263. évi április hó 13-án találták meg, s akkor jelen volt ott Szent Bonaventura is. Szent Antal nyelve teljesen éppen és rothadatlanul piroslott még. A szent nyelvet kezébe vette Szent Bonaventura s örömében fölkiáltott:
„Oh áldott nyelv, mely mindig Istent dicsérted és másokat is az Ő dicsőségére buzdítottál, mily becses lehetsz te Istennél!”
Azután megcsókolta a nyelvet s utána megírta ezt a szép himnuszt:)
Csodákat kik látni vágytok,
Oh jöjjetek Szent Antalhoz!
Fekélyt, nyomort, vétket, halált,
Sátánt elűz, gyógyulást hoz.
Szent Antalnak imájára
Tenger enged, bilincs törik,
Az elvesztett tagot, vagyont
Ifjú és agg visszanyerik.
Veszély tűnik, szükség múlik,
Páduában azt hirdetik,
Azt beszélik, kik érezték
Szent Antalnak jó tetteit.
Szent Antalnak imájára
Tenger enged, bilincs törik,
Az elvesztett tagot, vagyont
Ifjú és agg visszanyerik.
Dicsőséget zengünk neked,
Atya, Fiú, és Szentlélek!
Szentháromság egy Istennek
Áldás legyen és dicséret!
Szent Antalnak imájára
Tenger enged, bilincs törik,
Az elvesztett tagot, vagyont
Ifjú és agg visszanyeri!
Imádkozzál érettünk, Szent Antal!
Hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire.
Könyörögjünk!
Örvendeztesd meg, Úristen, szentegyházadat Szent Antal hitvallódról való bizalomteljes megemlékezés által, hogy lelki segélyek által mindig oltalmaztassék, és az örökké tartó örömök birtokába jusson. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen.