A természettörvény egyik alapelve: ami senkié, azt bárki a maga számára lefoglalhatja.
Hogy pedig egészen gyakorlati dolgokra térjünk át, foglalkozzunk részletesebben az állatok foglalásával.
Vannak háziállatok, melyeknek természetszerűleg mindig megvan a maguk gazdája, pl. lovak, csirkék, kutyák. Vannak aztán megszelídített állatok, melyek az ember által foglyul ejtve, sőt tenyésztve félig-meddig háziállatokká váltak, pl. méhek, galambok, halastóba zárt halak. Végül vannak vadak, melyek még természetadta szabadságukat élvezik s az ember elől menekülnek, pl. vadnyulak, halak, madarak stb.
A háziállatok ivadékaikkal együtt mindig uruké maradnak és még abban az esetben is visszaadandók, midőn uruk számára különben elvesztek volna, ha mi azokat meg nem mentjük. Fáradságunkért, költségünkért azonban, melyet reájuk fordítottunk, méltó bért követelhetünk.
A megszelídített állatok is uruké, amíg csak eredeti szabadságukat vissza nem nyerték s gazdájukhoz többé önként vissza nem térnek. Vétkezik tehát az, aki az ily állatokat (pl. galambokat) elfogja, magához csalogatja. Ha azonban az ily állatok csak azért pártoltak hozzánk, mert a mi saját állataink jobb eleséget kapnak, inkább a szeretet ellen vétkezhetünk – a helytelen szándék által –, mint az igazságosság ellen, ha azokat megtartjuk.
A méhrajra vonatkozólag lelkiismeretben is követendő szabályt a magyar jogból meríthetünk.
Az 1894: XII. t.-c. 59. §-a így intézkedik:
A méhraj csak két nap elmúltával s csak akkor lesz uratlan dologgá, ha más telkére száll át. A tulajdonos utána mehet idegen birtokra is, de az ezáltal netán okozott kárt megtéríteni tartozik. Ha két napon belül ezt nem teszi, a méhraj a telek tulajdonosáé vagy bárki másé lesz, aki azt lefoglalja. A saját telkén levő méhraj azonban mindig a telek tulajdonosáé marad, bármily későn fogja is azt be.
Ha más állatja (tyúkja, galambja stb.) nekünk kárt okoz s azt másként el nem háríthatjuk, el is pusztíthatjuk azt. Szándékunk azonban sohasem a bosszú, hanem csupán saját vagyonunk védelme legyen. A megölt állatot legfeljebb csak jogos kártérítés címén tarthatjuk meg, ha annak értéke kárunkkal tényleg arányban van.
Vétek másnak vadászati vagy halászati jogát s annak értékét orvvadászat, halászat által jelentékenyen megkárosítani.
A megtérítendő kár nagyságát azonban nem magának a zsákmánynak értékéből kell megítélni, hanem annak a reménységnek a fokából, melyet a jogosult vadászok, illetőleg halászok táplálhattak, hogy az orzott vad vagy hal birtokába éppen ők jutottak volna. Ez a remény nagy területen s kisebb állatoknál szinte a semmiig csökkenhet, nagyobb állatoknál körülbelül az állat értékének feléig emelkedik.
Viszont a vadászterület tulajdonosai, bérlői felelősek a vadak által okozott károkért. Ha azonban elhárítani vagy megtéríteni nem tudják vagy nem akarják, a földmíveseknek joguk van védekezni, ahogy tudnak, az állatokat megölni s esetleg kártérítésképpen meg is tartani.
A vadászati s halászati tilalmi idők megsértői kártérítésre ugyan e címen nincsenek kötelezve, de vétkeznek az ún. törvényes igazságosság ellen. (Lásd IV. parancs.)
A magyar jog a vadászatról az 1883: XX. t.-c.-ben rendelkezik. A vadakat két osztályba sorozza, hasznos és kártékony állatokra. Az előbbieket – de csakis a tilos időn kívül – csupán a vadászatra jogosult sajátíthatja el. Ha más ejtené el azokat, nem szerez reájuk tulajdonjogot, hanem a vadászatra jogosult az ily vadat is lefoglalhatja vagy esetleg átengedve azt az orvvadásznak, kártérítési igényt támaszthat vele szemben. A kártékony állatokat (medvét, farkast, rókát, nyestet, vidrát stb.) a saját területén ki-ki szabadon pusztíthatja. De ha vadászatilag akarná azokat pusztítani, ezt csak a vadászati jog bérlőjének engedélyével teheti; a zsákmány ilyenkor is a vadászatra jogosulté lesz. Idegen területre lépni nem szabad még ragadozó s kártékony állat lefoglalása miatt sem.
A halászati törvény (1888: XIX. t.-c.) szerint nyilvános vizekben csupán a halászatra jogosult egyén tehet bárminemű halat tulajdonává, de ez is csak a megengedett időszakokban. Magánvizekben levő halat tulajdonosa bármikor igénybe veheti.
Ezek a törvények, melyek a vadászatot s halászatot szabályozzák, bizonyára nálunk is, mint a legtöbb államban, penális jellegűek, vagyis csupán büntetés terhe alatt kötelezők s így az ellenük vétők bűnt csak akkor követnek el, ha az orvvadászattal vagy halászattal a közjónak vagy magányosoknak jelentékeny kárt okoznak.