a) „És íme egy törvénytudó fölkele, kísértvén őt és mondván: Mester, mit cselekedjem, hogy bírjam az örök életet? Ő pedig mondá neki: A törvényben mi vagyon írva? Amaz felelvén, mondá: Szeressed a te Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és minden elmédből, és felebarátodat, mint tenmagadat. És mondá neki: Igazán feleltél; ezt cselekedjed és élni fogsz” (Luk. 10,25). Szeressed az Istent, a te fölséges, végtelen, édes mindenedet; azt az örökkévaló, magát egyre jobban kinyilatkoztató nagy jót; „omne esse”, a lét és élet dagadó óceánját; azt a meleg, boldog örök-életet, kiből fakadnak lelkek és egyesülések, intuiciók és inspirációk s az extázisok örömei, mint rügyei a lelki tavasznak; kiből valók a szellemek viziói s a művészetek inspirációi, ki bűvöl lelket, s ritmust s harmóniát önt ki a létre. Szeresd azt a legreálisabb szépséget, mely poézis és valóság; azt a produktív őserőt, mely gördít csillagot s rajzol világot, s szívedbe szárnyaló, édes érzést önt. Szeresd őt, kiből való az anya öröme; őt, ki által születik gyermek s fakad virág; kiből való a boldogság énekének minden motívuma, ki tejet és mézet és bort csepegtet a szeretők, a költők, a próféták s a szamaritánok ajakára; – ki könnyeket fakaszt s a csendes örömök pacsirtadalait inspirálja; – ki a mély megindulás könnyeit keveri a fájdalomba s homállyal, sötétséggel is dolgozik a több, szebb élet kialakításán. Szeresd őt, Uradat, mindenedet, ki akart téged, s azért vagy, s ki akarja, hogy több, szebb, erősebb, teltebb, gazdagabb lélek légy; ki vonz téged, s fölhúzza kegyelmének zsilipjeit, s lelkedet folytonos, szebb, öntudatosabb élettavaszra neveli. Szeretni kell őt szívvel, erővel… s ugyan lehet-e őt szeretni érzés, megindulás, hevülés nélkül? Aki hevülve nem szereti, az még nem nézett bele arcába!
b) „Szeressed Uradat…” ez az első parancsolata, nem az, hogy higgy, remélj, félj, jutalmat várj; szeress, nem akárhogyan, hanem hevesen; vágyódjál, indulj, repülj feléje, repess utána, öleld át, karold át, borulj rá. Ezekhez értesz, s ugyan kire pazarolnád, ha nem reá? Első ez a parancsolat, mert a szeretet a legtökéletesebb, legerkölcsibb, legúribb, legnemesebb akarat és érzés; én határoztam el magam arra, hogy egész valómmal odaadom magamat neki; mi lehetne ennyire nekem s Neki való? Tiszta moralitás; szívet tölt. – Első azért is, mert az Isten, az élet s a tökéletesség lelke mindenek fölött ezt kívánja, más nem becsül így; a szeretet primiciájára féltékeny. – Első azért is, mert a legédesebb; eleme az öröm. Lehet örömöm az engedelmességben, a tiszteletben, a dícséretben, melyet Istennek nyujtok, de a legédesebb öröm a szeretetben van! Ezzel lehet azután haladni, kitartani, küzdeni, áldozatot hozni; ezzel lehet lemondani; mindenre jó, mindent győz!
c) „Amaz pedig igazolni akarván magát, mondá Jézusnak: De ki az én felebarátom? Felelvén pedig Jézus, mondá: Egy ember méne Jeruzsálemből Jerikóba és rablók közé juta, kik meg is foszták őt, és megsebesítvén félholtan hagyák őt és elmenének. Történt pedig, hogy egy pap jött le azon az úton, és látván őt, elméne mellette. Hasonlóképpen egy levita is. Egy szamaritánus pedig arra utazván, könyörületre indula, és hozzája menvén beköté sebeit, olajat és bort töltvén azokba, és föltevén őt barmára a szállásra vivé és gondját viselé… E három közől kiről véled, hogy felebarátja volt annak, ki a tolvajok közé jutott? Amaz pedig mondá: Aki irgalmasságot cselekedett vele. És mondá neki Jézus: Menj s te is hasonlóképen cselekedjél” (Luk. 10,29). A szenvedő ember mellett elmennek először azok, kiknek részvéte szűkkörű, s kik nem éreznek közösséget vele, mert idegenek. Papok, leviták tán a templomba sietnek, tán fontos közügyektől rá nem érnek; elég az hozzá, hogy az, aki az útszélen fekszik, nem az ő testvérük; el nem érzékenyülnek, meg nem indulnak látásán, szóval idegenek. De jön a szamaritán, s „könyörületre indula” s szolgálatát fölajánlja; lélekkel jön feléje s kimutatja, hogy a sebesültet szívén hordozza. Ez az a „proximus”. Az igazi felebarát, aki barát, s nemcsak ad, hanem tesz; aki szerető, segítő viszonyba helyezkedik a szenvedővel, s lelkének erejét önti ki rá. „Nicht Almosen, sondern einen Freund.” Ez a szociális érzés a régi krisztusi caritas.
Nur was wir teilen, nimmer was wir geben;
Der Gabe ohne den Geber fehlt das Leben;
Nur wer in seiner Gabe selbst sich gern
Hingibt, speist sich, den Bettler und den Herrn.