Az isteni Üdvözítő Egyházát tökéletes, vagyis minden más hatalomtól független, önmagában is teljesen életképes társaságnak alkotta meg. Ámde ily társaság a földön nem állhat fenn, hacsak nincsenek meg az anyagi eszközei.
Az isteni alapításból tehát szükségképpen folyik az isteni jog, hogy az Egyház földi javakat szerezzen és birtokoljon. Már Krisztusnak s az apostoli kollégiumnak megvolt a maga erszénye s így a szerény vagyonkája. Az első századokban, midőn az államok az Egyház létjogát el nem ismerték, az Egyháznak fekvőségei a saját címén nem lehettek. Hogy azonban vagyona akkor is volt, már abból is világos, hogy gyakran ez szolgált az üldözés okául. Pl. Szent Lőrinc kínos, de dicső vértanúságát az egyházi javak védelmének köszönheti.
Alig derült fel azonban az Egyház egére a béke napja, a keresztény fejedelmek a bőkezűségben versenyezve látják el azt földi javakkal, hogy isteni misszióját annál hatásosabban teljesíthesse. Nagyon meg voltak győződve, hogy az egyházi vagyon magára az államra is a legnagyobb s bővebb áldás forrása.
Jellemző erre nézve, hogy a római Egyháznak időközben tetemesen felszaporodott javait a keresztény középkor nemcsak „Patrimonium Petri-nek”’, „Szent Péter örökségének”, hanem egyszerűen „Res pauperumnak”, a „Szegények örökségrészének, tulajdonának” nevezte. Bizonnyal nem ok nélkül.
A Kr. u VIII. századtól kezdve a Szentszék birtokai, miután azokat Kis Pipin frank király s fia, Nagy Károly császár és Matild őrgrófnő tetemesen kibővítették, egész kis fejedelemséggé, az ún. „pápai állammá” alakultak.
A Gondviselés műve volt ez, hogy így Krisztus földi helytartója, az egész kereszténység atyja, ne legyen egyetlen földi hatalomnak sem alattvalója, hanem teljes szabadsággal tudja kormányozni az Üdvözítő nyáját.
De más országokban is, nevezetesen édes hazánkban, a fejedelmek és magányosok dús javadalmakat juttattak az Egyháznak. Nevezetesen Szent István királyunk megdicsőült jobbja az Egyház iránti bőkezűségének is örök szimbóluma.
Ezek az Isten oltárára helyezett javak aztán bőségesen gyümölcsöztek az emberiség s a haza javára. Módot adtak az Egyháznak, hogy ne csak a lelkeket gyógyítsa, ápolja, hanem a testi sebeket is kötözgesse, a jótékonyság százféle intézményét alapítsa; a tudományt s művészeteket istápolja s általában a keresztény civilizáció áldásait a világra szétárassza.
És az Egyháznak tulajdonjogát saját birtokai felett hosszú századokon át senki sem vonta kétségbe.
Hiszen nincs a föld hátán senki, aki birtokaihoz igazságosabban jutott volna, régebben birtokolná s üdvösebben használná azokat, mint az Egyház.
A fejedelmek s a többi jótevők – mint történelmileg teljesen bizonyos – oly javakból ajándékozták meg az Egyházat, amely felett maguk szabadon rendelkeztek. Nevezetesen Szent István idejében a mai értelemben vett állami javakról még szó sem lehetett. De még ha néhol a nemzet vagyonából hasítottak volna is ki az Egyház javára birtokrészeket, akkor is a fejedelmek, mint a nemzet képviselői s a nemzeti közakarat tolmácsai jártak volna el s így adományuk érvényes és visszavonhatatlan lenne.
A törvények is, nevezetesen hazánkban, századokról-századokra ünnepélyesen elismerik a katolikus Egyházat javai jogos s kizárólagos tulajdonosának s hathatósabb védelemben részesítik, mint bármely más magán- vagy állami birtokot. Maga a protestantizmus sem tagadta meg az Egyháznak ezt a jogát s midőn a katolikus vagyont elragadozta, ezt azon az ürügyön tette, mert az igazi egyháznak s így az egyházi javak igazi tulajdonosának magát tolta fel.