„Aki Istent a szívében hordja, annak ne legyen szeme e világ számára”
„Mert Isten csak jót tanácsolhat. Nem is nehéz azt követni, csak hitetlennek és az Istenben kevésbé bízónak. Hiszen az ilyeneket az emberi okoskodás szabályai vezérlik. Aki a tanácsot adja, az a segítséget is bőségesen adja. Ő mindenható. Az embertől, ha csak önmagát adja, nem jöhet tanács, hiszen inkább szeret jó színben föltűnni…Annál inkább akar és tud a Jóság segíteni azoknak, akik a tanácsait követi. Segíti őket, hogy a jóban előrehaladjanak.”
A 16. század szentjei közül magaslik elénk döbbenetesen kemény aszkéta alakja. Igazán azok közül való, akik „küzdelmeket állítanak be a világba, megakasztják és föltorlasztják az energiákat. Megbolygatják a testiség kényelmes egyensúlyát, fölzavarják a lelkiismeretek temetői csendjét” (Prohászka). Nehezen érti meg az ilyeneket a gyalogjáró, kispolgári vallásosság.
Addig még csak érti valamennyire, hogy illedelmes, ártatlan szívű, engedelmes jó kisfiú; aki szépen tud imádkozni, jól tanul otthon az alcantarai kisiskolán és a salamancai egyetemen; nincsenek nagy igényei; hogy szívesebben ül a könyv mellett, mintsem a mulatság után járna. S talán föl is sóhajt: Ha a mi fiunk ilyen lenne! … Még tán azt is megérti, hogy tizenhat éves korában beáll franciskánus barátnak. Bár arra már rosszallólag csóválja a fejét, hogy mikor útnak indult, el sem búcsúzott apjától, anyjától. Ilyenek ezek a gyerekek! … Hát még, ami azután jön! Azzal már igazán nem tud mit kezdeni.
Mert följegyezték Alcantarai Szent Péterről, hogy mikor beállított a manjaratesi franciskánusokhoz és befogadták attól kezdve három évig még az arcába sem nézett senkinek, csak hangjukról ismerte meg a testvéreket. Az asztalnál csukott szemmel, tapogatva kereste a villát, kanalat mint valami vak. A templomnak, a cellájának tetejére egy álló esztendőn keresztül pillantást sem vetett. A kolostor ajtajánál volt egy fa: hosszú ideig észre sem vette, pedig naponta eljárt mellette. A refektóriumba sem tudott volna magától eltalálni, mert csak ment a többiek után, de nem nézte merre, hová.
Mire való már ez? Bizony nehezen érti, aki a világban forgolódik. Csak azt érti, hogy itt van az ember körül ez a szép világ és hogy abból él, rajta épít; hogy ez hívja magához édesen, hangosan, követelődzve; hogy ezer és ezer benyomásával rátelepszik a szemére, fülére, minden érzékére, minden pórusára – a lélek kapuira – és dörömböl rajtuk bebocsátásért. És kinyílnak a kapuk, kinéz rajtuk, azután kisurran a lélek; szerelmese lesz ennek a világnak, excesszusba extázisba esik tőle, belebódul.
Jön azután az aszkézis – a mindennapi, a gyalogjáró – és korlátokat állít: eddig és ne tovább! És egyensúlyba akarja hozni a lelket, a világot, az Istent. Miért ne lehetne megérteni, ha valaki itt esik excesszusba, extázisba? Ha semmit sem akar a lelkéből elveszteni? Ha mindent el akar zárni magától, ami szétszór és a mélységektől elvon, és ha radikális elszántsággal tereli vissza a természetbe kiöntött lelket önmagába – sivatag magányba?
Mikor mégis csak ebben a sivatag magányban talál rá önmagára és az élet értelmére. Lecsukja a szemét, hogy kigyulladjon előtte egy magasabb világosság; a fülét, hogy meg tudja hallani a mennyei Jegyes hangját. Aki Istent a szívében hordja, annak ne legyen szeme e világ számára – ez volt a mondása és ehhez tartotta magát.
Ezért kötött Szent Péter szövetséget a testével, hogy nem hagyja békében sohasem. Ezért állt be az érzékek sötét éjszakájába. És bár arcról nem ismerte az embereket, még társait sem, mégis megtették húszéves korában gvárdiánnak a kis bandajosi kolostorban. Még pappá sem volt szentelve. És mégis megállotta a helyét: a lelkeket ismerte. Mikor pedig 1524-ben fölszentelték, nem volt nála különb prédikátor az egész országban. Nagyon jól tudta, milyen hangra figyel föl a világban élő, egyszer az Istent kereső, máskor az Isten elől menekülő ember.
Igazi eleme mégsem a szereplés és nyilvánosság, hanem a magányosság. Oda kívánkozott vissza. Elküldték hát elöljárói a lapa-i kolostorba, terméketlen, kihalt vidékre. Négy és fél láb hosszú volt a cellája. Lefeküdni, elnyújtózkodni nem lehetett benne. Itt aludt másfél órát naponta. Többet nem. Úgy aludt, hogy ült egy kövön s a fejét a falba erősített deszkadarabon nyugtatta. Az étele száraz, fekete kenyér. Néhanapján evett egy kis levest. Hideg vízzel annyira felhígította, hogy semmi íze sem volt. De megesett, hogy egy hétig is böjtölt betevő falat nélkül.
1538-42-ben provinciális volt a Szent Gábor arkangyalról nevezett rendtartományban. Visszaállította benne a régi szigorú obszervanciát.
1542 után Portugáliában reformálta meg rendjét. 1555-ben Rómában járt. Egy szabályzatot mutatott be akkor a Szentatyának, ami még az eredeti franciskánus regulánál is szigorúbb volt. Jóváhagyták.
„…Miközben a Német- és Franciaországból kiinduló lutheri és kálvini reformáció tömegeket szakított el a katolikus hittől, s hatására sok szerzetes elhagyta a kolostorokat, Spanyolországban ellenkező irányú reform valósult meg.
Loyolai Szent Ignác rendalapítással, Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János a kármelita, Alcantarai Szent Péter a ferences rend belső reformjával keltette új életre a katolikus hitet. Alcantarai Péter ugyanazt a harcot vívta a ferences rendben, mint Teréz és János a kármelitáknál: a rendalapító lelkületét támasztotta életre azáltal, hogy nem azt magyarázta, miért nem lehet megtartani Assisi Szent Ferenc eredeti reguláját, hanem magáévá tette, és akik csatlakoztak hozzá, azoknak átadta a regula szerinti életformát.
A ferences rendben ugyanis 1300 körül éles vita kezdődött arról, hogy a szegénységet abban a formában, ahogyan Szent Ferenc élte, lehet-e élni? A többségnek az volt a véleménye, hogy nem, mivel a később belépő tagok már nem rendelkeztek olyan karizmatikus adományokkal, mint az első ferences nemzedék. Velük szemben voltak, akik az eredeti regulához ragaszkodtak, s az előző csoportot „carnales”-nek (testiek), önmagukat „spirituales”-nek (lelkiek) nevezték. E spirituálisok azonban erőtlen kisebbségben maradtak és a többség olykor mint eretnekekkel bánt el velük.
1400 után Itália néhány félreeső kis kolostorában újra fölfedezték az eredeti ferences lelkületet. Ennek lett apostola Kapisztrán Szent János és Sziénai Szent Bernardin. Spanyolországban 1487-ben Pueblai János honosította meg ezt a szigorúbb életformát, melyet Assisiben a Carceri kolostorban ismert meg. Hazatérve hasonló kis kolostorok sorát alapította, s hamarosan megszervezhette az Angyalokról nevezett Custodiat, mely a spanyol provinciától függetlenül az általános rendfőnök (miniszter generális) joghatósága alá tartozott. A következő nemzedék tovább vitte ezt a reformot. Melpari Péter Spanyolországban a Szent Gábriel főangyalról nevezett Custodiát szervezte meg. Ez utóbbi lett Alcantarai Péter lelki otthona…
Szentek élete
Visszament hazájába és megalapította az új szabályok szerint a pedrosai kolostort (fratres strictissimae observantiae). A cellák akkorák voltak benne, hogy ha két testvér fölállt egymással szemben és hátukat a falnak támasztották, elérték egymást a kezükkel. Az ajtókon csak meghajolva és oldalogva lehetett becsúszni.
De hát „szűk a kapu és keskeny az út, ami az életre visz”! A saját cellája sem volt különb. Legfeljebb abban, hogy még kisebb volt és a többiben meglevő, három szál deszkából összetákolt ágy is hiányzott belőle. De feszület volt benne. Meg egy ócska breviárium.
„…Közben a kármelitáknál nagy viták folytak Avilai Teréz reformja körül. Ezért Péter 1558-ban Avilába ment, hogy segítsen Teréznek. Ellátta tanácsaival, bátorította a szegénységre, majd Pedrosóba visszatérve levelet küldött Teréz gyóntatóinak, melyben igazolta Teréz törekvéseit és misztikáját. 33 pontba szedett érvei között ezeket írta: „… mindaz, amit az Úr mondott neki (ti. Teréznek), megegyezik a Szentírás és az Egyház tanításával, s a legkisebb részletekben sem ellenkezik a teológusokkal… Igen nagy lelkének tisztasága, s őszintén és hevesen vágyik arra, hogy Isten kedvében járjon; ezért nem törődik semmi földi dologgal, s nem is becsüli ezeket semmire…”
Szentek élete
A keresztet nagyon szerette és mindenütt maga körül szerette látni. Azért ha egy vidéken hosszasabban időzött, ácsolt magának egy jó nagyot. Azután kiszemelt egy hegycsúcsot, vállára vette a keresztet és vitte föl. A sziklák megvérezték a lábát – mindig mezítláb járt és hajadonfővel, a legnagyobb télben is és semmi más ruhája nem volt, mint csuhája és egy durva köpeny – elesett, összetörte magát: de nem törődött vele, csak vitte. És a csúcson fölállította.
A rengeteg szenvedésben és önmegtagadásban mintha elveszett volna a teste.
A levitációs csodák (levegőbe emelkedések) egész sora történt vele. Egy útján a megáradt Guadiana folyóhoz ért. Komp nem volt. Keresztet vetett hát magára és hátraszólt társának:
„Fiam, bízzál az Istenben, gyűrd föl egy kissé a ruhádat és jer utánam!”
És nekivágtak a víznek. Át is mentek, csak bokáig süppedtek bele. Máskor meg Alcantarából Pedrosoba menet, ismét egy megáradt, egyébként is nagy folyó állt útjába. Könyv volt a szent kezében és annyira elmerült az olvasásban, hogy nem vette észre a vadul hullámzó folyót. Hiába kiabáltak neki a másik partról, azt sem hallotta.
Rálépett a vízre és a hullámok lábai alatt folytak el. Átment, és csak mikor leborultak előtte az emberek, akkor nézett körül: társát még a másik parton látta. A Tayonál pedig – éjszakai időben – elkápráztatta őt a révész lámpása, mely a túlsó parton világított. Most is száraz lábbal kelt át s a háznál fölzörgette a révészt, hogy vigye át, mert Algarabellesbe szeretne menni. Csodálkozott a révész és eleinte bolondnak tartotta, hiszen Algarabelles a folyó innenső partján van!
Írói tevékenysége is jelentős, hiszen az imádkozni tanító könyve, imádságra vezérlő kalauza „Az elmélkedés aranykönyve”, kézről-kézre járt. A rendtársak életében mindig sürgette az eredeti szentferenci szellemiséget, szigorúságot, melyet az arabidábai remeteségben meg is valósított. Életében lelki tanácsadója volt Avilai Szent Teréziának, akit minden támogatott a karmeliták megreformálásának ügyében.
Nagy Szent Teréz – gyónóleánya – így jellemzi: Alakján első pillantásra látszott a szigorú aszkéta.
„Nagyon koros volt már, mikor megismerkedtem vele. Teste annyira gyenge és kiaszott volt, hogy valami levelét hullatott, göcsörtös fatörzsnek nézhette volna az ember”.
De utána mindjárt hozzáteszi:
„Nagyon barátságos tudott lenni. S bár keveset beszélt – csak akkor, ha kérdezték – mégis kedves volt a társasága, mert szellem lakott benne”, „mégis annyi jóság, kedvesség s olyan életszentség töltötte el, hogy jóllehet nagyon szűkszavú volt, senkit sem hagyott válasz nélkül”
A kedvesség a szívében égő isteni szeretettől áradt ki egész lényére. Olyan erős volt benne ez a belső szeretetláng, hogy sokszor nem bírt miatta megmaradni szűk cellájában. Kiment éjféltájt a szabadba egy kissé kifújni magát. Ha ilyenkor havas volt a föld, megolvadt a Szent körül a hó, a kiáradó melegtől.
Egyszer meg a kertbe futott tél idején, a befagyott tóhoz. És oly sokáig időzött benne, hogy más régen a halál fia lett volna. Neki nem esett baja; a jég megolvadt körülötte s a fagyos tó vize forrni kezdett érintésétől.
Nem csoda, ha ennek a tüzes szeretetnek nem tudott ellenállni semmi fagyos, merev szív. Ha közeledett ilyenekhez, mintha a tavaszi nap sütött volna a hóra: ellágyultak előtte a legmegátalkodottabbak is.
Ettől a szeretet-tűztől néha szinte megmámorosodott. A vidámság és öröm úgy tört elő belőle ilyenkor, mint a hőforrások vize a nagy mélységekből. Szavai is égnek akkor, mint a tűz. Elragadtatva kiáltja:
„Gyújts fel Uram, járj át, eméssz el a szeretet tüzében! Ég, föld, angyalok, szentek segítsetek nekem dicsérni az Istent! … Elepedek a szeretettől… Mikor hívsz már?… Szerelmesem, szerelmesem, szerelmesem!”
Nem érti ezt a világ, de azért ne merje őrültségnek ócsárolni.
S amikor végre hívta az Úr halálos betegségében, csaknem minden éjszakáját elragadtatásban töltötte. A testvérek hallották, amint Istennel, a Boldogságos Szűzzel vagy az angyalokkal beszélget. Utolsó áldozásakor is extázisba esett. Kis idő múlva magához tért és örömtől sugárzó arccal, nyugodtan feküdt. Föladták neki az utolsó kenetet. Erre megint elragadtatott. De azért minden imádságra felelt. Azután lehúzta a csuháját s egy rosszabbat kért. De rosszabb nem volt az egész házban. Visszaadták hát neki a régit. Elfogadta hálás szívvel utolsó alamizsnaként.
Figyelmeztette még a testvéreket, hogy szabják életüket a Megváltó mintájára, az imádságban legyenek állhatatosak, és regulát tartsanak.
Mikor látta, mennyire sajnálják, vigasztalta és sorra megölelte őket. És várta a halált nagy lelki békességgel. A társak elkezdték imádkozni a Miserere-t. Közben a szent úgy feküdt, mintha meghalt volna.
De ismét magához tért, barátságosan körülnézett és felkiáltott:
„Fiaim, nem látjátok ott a Szentháromságot, a Szűzanyát és Szent János evangélistát?” És fölemelkedett fektéből, mintha java erejében lenne és rákezdett a 141. zsoltárra: Szólok az Úrhoz szózatommal, Könyörgök hozzá sóhajommal.
Majd folytatta a 121.-kel: Örvendeztem, mikor mondták nekem Az Úristennek megyünk hajlékába! És ezzel be is fejezte: 1562-ben október 18-án Arenasban. Térden állva, testvérei karjában, égre emelt szemmel. Úgy tündöklött a két szeme a halálban is, mint két ragyogó csillag.
Halála évében levelet kapott Szent Teréztől, melyben az beszámol a sok támadásról és megnemértésről, melyek a szegénység miatt érték.
Péter erre a következő levelet írta Teréznek:
„A Szentlélek töltse el a lelkét! Elolvastam levelét és nem kis csodálkozás fogott el amiatt, hogy ezt az ügyet az Úrnő (ti. Teréz) a tudósokkal akarta tisztázni, akikre nem tartozik. Ha egy tudományos vitáról vagy lelkiismereti kérdésről van szó, dicséretes dolog a jog és a teológia tudósainál érdeklődni és a tőlük kapott tanácsot követni.
A tökéletes (a szerzetesi) életre vonatkozóan azonban azokkal kell tanácskozni, akik maguk is ezt az életformát élik. Ennek legsúlyosabb oka az, hogy a tökéletes életre vonatkozóan szabályokat vagy tanácsokat nem tud adni olyan ember, akinek törekvései és cselekedetei másra irányulnak. És az evangéliumi tanácsokat illetően más tanácsra nincs is szükség, mint hogy abban kapjon a lélek segítséget: vajon ő személy szerint meg tudja-e majd tartani, s egyáltalán kell-e követnie az evangéliumi tanácsokat. Ami ezen felül van, nyilvánvalóan a hitetlenség bizonyítéka.
Isten tanácsa ugyanis csak jó lehet, és e tanácsok megtartása csak azok számára nehéz, akik nem hisznek vagy nem bíznak eléggé az Úrban, mert csak emberi okosság vezérli őket. Isten az erőt is meg tudja adni e tanácsok megtartásához, mivel mindenható, s mert Ő maga a Jóság, erre képes és akarja is, hogy a tanácsaihoz igazodó lelkek meg tudják tartani.
Ha az Úrnő követni akarja Krisztus nagyobb tökéletességre szólító tanácsát, csak kövesse! Hiszen e tanácsok férfiaknak és nőknek egyaránt szólnak, és Krisztus – mint oly sok másnál tette – megteszi, hogy jó véget érjen vállalkozása. Ha azonban a lélektelen bölcsek tanácsát akarja követni, akkor csak gondoskodjék megfelelő jövedelemről, aztán majd meglátja, hogy többre jut-e, mint azzal a szegénységgel, amit az Úr tanácsol.
Bárhol láttunk bajokat a női kolostorokban, a forrást mindig abban találtuk, hogy vonakodva viselik a szegénységet, szinte örökös ellenkezéssel és nem az isteni tanács szerint. Én a szegénységet nem önmagában magasztalom, hanem csak azt a formáját áldom, amelyet a mi megfeszített Megváltónk iránti szeretetből türelemmel visel az ember, különösen, ha az Ő szerelméért önként vállalja.
Ha másként vélekednék vagy másokhoz igazodnék, nem volnék bizonyos a hitemben. De én mindezekben Krisztusnak hiszek és elfogadom, hogy az Ő tanácsai a legjobbak, mert isteni tanácsok. Ezért boldognak tartom azokat, akik – az Úr szavával élve – lélekben szegények, azaz önként vállalják a szegénységet. Magam is tapasztalom ezt, de jobban hiszek az Úr szavának, mint a saját tapasztalatomnak.
Adja meg az Úr Krisztus a világosságot, hogy az Úrnő ezt az igazságot megérthesse és követhesse, s ne higgyen azoknak, akik az isteni világosság hiánya vagy hitetlenségük miatt mást állítanak. Ezek soha meg nem ízlelték, hogy milyen édes az Úr azokhoz, akik neki szolgálnak, akik Őt szeretik, és miatta lemondanak mindenről, ami nem feltétlenül szükséges az élethez. A hitetlen, az isteni boldogságot nem ismerő emberek Krisztus ellenségei és nem bíznak abban a dicsőségben, amely majd megnyilvánul rajtunk.
Adjon az Úr világosságot, hogy az Úrnő ne bizonytalankodjék egy ennyire nyilvánvaló igazságban, és ne olyanoktól kérjen tanácsot, akik nem élnek az evangéliumi tanácsok szerint. Mindazok, akik megtartják a parancsolatokat, üdvözülnek; de általában csak cselekedeteik körében látnak, s bár tanácsaik nem rosszak, sokkal jobb az, amit a mi Urunk Jézus tanácsol. Ő segíteni is tud tanácsa mellett, s végül megjutalmazza azokat, akik Őbenne és nem földi dolgokban bíznak.”
Péter e levél megírása után fél évvel, október 18-án Arenasban meghalt.
Halála után néhány nappal Teréz így írt róla nővértársainak:
„… Vannak, akik azt mondják, hogy a mai emberek testükben gyengébbek és kisebb tűrőképességűek, mint a régiek voltak, s nincs bennük annyi életszentségre törekvés, mint azokban volt. Ennek az embernek élete azonban megcáfolja őket, mert napjainkban nem kisebb szentséggel és kegyelemmel élt, és nem kevésbé vetette meg a világot, mint a régmúlt idők szentjei.
Mi is követhetjük őt, még ha nem is járunk mezítláb, mint ő, ha nem is vezeklünk olyan kegyetlenül, mint ő, mert a világ megvetésében utánozhatjuk; hiszen Isten mindazoknak, akik iránta nagylelkűek, bőkezűen rendelkezésükre bocsátja az ehhez szükséges eszközöket.
Ennek a szent férfinak is, akiről most beszélek, Ő adta meg, hogy 47 éven át – mint ezt valamennyien tudjátok – a legkeményebb életet élhette. Néhány dolgot, melynek igazságában biztos vagyok, elmondok róla.
Egyszer megvallotta valakinek… , hogy 40 éven át, ha jól emlékszem, naponta másfél óránál többet nem aludt. Azt mondta, hogy semmi vezeklésben nem volt annyi küzdelme és nehézsége, mint a virrasztásban, ezért soha nem feküdt le, hanem térdelve vagy állva virrasztott… Ha akart volna, akkor sem tudott volna fekve aludni, hiszen köztudott, hogy cellája mindössze négy és fél láb (kb. 1,5m) hosszú volt.
E negyven év alatt semmi fejfedőt nem viselt, bárhogy tűzött is a nap vagy szakadt az eső. Lábbelit sem hordott. Egyetlen tunikája olyan silány anyagból készült, amilyent a legegyszerűbb emberek viselnek, s az is oly szűkre volt szabva, hogy szorosabb már nem is lehetett.
Ezen kívül volt egy rövid köpenye ugyanabból az anyagból, más ruházata semmi. El szokta mondani, hogy a téli hideg ellen úgy védekezik, hogy leteszi a köpenyét, kitárja a cellája ablakát és ajtaját, s miután átfagyott a teste, becsukja az ablakot és az ajtót, magára veszi köpenyét, s így valamennyire felmelegszik. Csak minden harmadik napon evett, s azt szokta mondani – általános csodálkozást keltve –, hogy ezt nagyon könnyű megtenni, ha az ember hozzászoktatja magát.
Egyik szerzetestársa biztosan állította nekem, hogy néha nyolc napon át sem vett magához táplálékot. Ez főleg akkor történt, amikor Istenhez imádkozva nagy eksztázisai voltak, s igen hevesen élte át Isten szeretetét, aminek magam is tanúja vagyok.
A szegénységet és az önmegtagadást egészen fiatalon a legnagyobb mértékben élte, annyira, hogy mint nekem megvallotta, egyszer három esztendeig volt az egyik rendházban, s társait csak a hangjukról ismerte, mert szemét soha nem emelte föl, soha nem nézett senkire…
Sok éven át nem nézett asszonyra és sokszor mondta nekem, hogy számára teljesen közömbös, hogy női arcot lát-e vagy sem… Sovány, száraz testét fagyökérhez hasonlíthattad volna, mert csak csont és bőr volt az egész ember. Mégis annyi jóság és kedvesség, oly nagy életszentség töltötte el, hogy jóllehet nagyon szűkszavú volt, senkit sem hagyott válasz nélkül…
…halála olyan volt, mint élete: térden állva halt meg, miközben társait bátorította és intette. Mielőtt lelkét kilehelte, ezekre a szavakra fakadt a zsoltárossal örvendezve: Vigadtam, mikor nékem azt mondották, az Úrnak házába fölmegyünk!
Istennek úgy tetszett, hogy halála után még nagyobb segítséget és több tanácsot kapjak tőle, mint életében…
Az Úr egyszer megígérte nekem, hogy mindaz, aki Péter nevében kér tőle valamit, megkapja. Én magam tapasztaltam sok ügyemben, hogy amit Péter oltalmába ajánlottam, a kívánt módon sikerült, amint ezt megadta az Úr, akinek dicséret, tisztelet és dicsőség legyen mindörökkön-örökké…”
Szentek élete
Istenünk, te Szent Pétert a csodálatraméltó bűnbánat és a legmagasabb szemlélődés kegyelmével tüntetted ki: engedd kegyesen, hogy érdemeinek segítségével testünket mi is megfékezzük, és így a mennyei ajándékok részesei lehessünk.
FOHÁSZ AZ OLTÁRISZENTSÉGHEZ
„Veletek vagyok mindennap…”
Urunk, Jézus! A mindennapi kenyér a te ajándékod, hogy testünket tápláljuk. Az élő kenyér, az Oltáriszentség szintén a te ajándékod lelkünk táplálására. Saját testedet, önmagadat adod nekünk, hogy bennünk élj.
Ajándékod vételére minden embert meghívsz. Segíts, hogy soha ne utasítsuk el meghívásodat, ne utasítsunk el téged! Tégy bennünket élő közösséggé a szentáldozás, az egy kenyérből való részesedés által!
Tégy minket hozzád hasonlóvá a szentáldozás által! Amen.
Ima az Oltáriszentség előtt
Jézusom, egyetlen szerelmem, Istenem és mindenem, hozzád jövök, ki mint a szeretetnek isteni foglya, be vagy zárva tabernákulumainkba érettünk, szegény teremtményeidért; hozzád jövök, Jézusom, hogy idehozzam nyomorúságaimnak terhét, szükségeimnek sokaságát, a magam és a nekem drága lelkek kívánságait.
Mint egykor a kútnál, úgy vagy itt Jézusom, hogy a szamariai asszonyra várakozzál.
Jézusom, te inni kérsz tőlem; ó, hát mondd meg mit kívánsz vele?
Mondd meg Jézusom, akarod gyöngeségeimet, akarod gyarlóságaimat, akarod kívánságaimat?
Igen, Jézusom, neked adok mindent, s tőled alamizsnaként irgalmasságodat kérem.
Oly’ nagy szükségem van irgalmasságra!
Ó, Jézusom, ha te szomjazol, én is szomjazom.
Te szomjazod az én megszentelésemet, én meg arra szomjazom, hogy kedvedet tölthessem. Halld, Jézusom, addig maradok itt a te lábaidnál, amíg csak kegyes leszel itt tartani, és amikor majd távoznom kell, itthagyom neked irántad való szeretetem zálogául szegény szívemet s arra kérlek, zárd be magaddal tabernákulumodba, hogy téged soha, de soha el ne hagyjon. Ámen.
Imádunk, szent Ostya
Imádunk, szent Ostya!
Drágalátos Manna!
Seregeknek Ura,
Királyok Királya!
Üdvöz légy angyali Kenyér,
Váltságunkért adatott bér,
Drága szent Test és Vér.
Áldd meg országunkat,
Mi magyar hazánkat.
Vezéreljed jóra
A mi királyunkat.
Térítsd meg ellenséginket,
S a kik csak üldöznek minket,
Krisztus Teste és Vére!
Izráel fiait,
Ki megoltalmaztad,
Ellenségnek földén
Mannával tápláltad:
Táplálj minket szent Testeddel,
Drágalátos szent Véreddel,
Isteni erőddel.
Halálunk óráján,
Add, hogy téged méltán,
Hittel, reménységgel,
Buzgó szeretettel
Vehessünk itt ez életben;
Holtunk után az egekben
Dicsérjünk szüntelen.
Jöjjetek, angyalok,
Mennyei szent karok!
Örömmel áldjátok.
Szent, szent! Kiáltsátok.
Üdvöz légy, Oltáriszentség!
Kenyér színben egy Istenség,
Mennyei nagy felség!