Nem lesz érdekesség s haszon nélkül rövid visszapillantást vetnünk a múltba is.
Kétséget nem szenved, hogy a házasságkötés őseinknél a honfoglalás idejében adás-vevési szerződésen alapult. Eltekintve egy perzsa írónak ma már nehezen ellenőrizhető egykorú feljegyzéseitől, világosan bizonyítja ezt maga a nyelvünk, szókincsünk. Hiszen minden házasságra vonatkozó tősgyökeres kifejezésünk adás-vevésre utal, mely a férj s apósa között ment végbe.
A felserdült leányt eladó leánynak nevezi a magyar, akit férjhez adnak. A menyasszony „ara”, amely szó kétségkívül az ára vagy áru szóval azonos. A házasuló ifjút vőlegénynek (vevőlegénynek!) nevezzük, segédje a vőfél (vevőfél), végül a férj apósával szemben „vő” (vevő).
Ugyanezt igazolják az ősrégi házassági népszokások is. Az Ormányságban pl. a násznagyot egyszerűen vevőnek nevezik. Vannak helységek, melyeknek leányvásár a nevük. A kalotaszegieknél az apa határozza el, mikor jött el az ideje, hogy fia családot alapítson, midőn neki (a mai napig) egy tallért ad, hogy magának nőt vegyen. A jegyváltás abban áll, hogy az ifjú a tallért a leánynak átadja. A jegyváltást a kalotaszegiek „marhaságnak” nevezik, ami a régi nyelvünkön jószágszámlálást vagy vagyonátadást jelentett. A bikkalji palócoknál a vőlegény szószólói azzal köszöntenek be a menyasszony házába, hogy vásárra jöttek s egy szép fiatal tehenet akarnak venni. Mire egy rongyos szűrbe bújtatott ember 5–6 leányt vezet be; végre jön a menyasszonyjelölt. Most aztán megállapodásra jutnak a „szép fiatal tehén ügyében”. Még nemesi családainknál is a leánykérő alkalmával előbb több vendégleányt vezettek be. Ősi emléke ez a válogatásnak, alkudozásnak, amely a „vevőlegény” s az após között annak „eladó fehércselédjeit” illetőleg végbement.
Ne ítéljük el ezért őseinket, sőt éppen szép fényt vet reájuk, hogy a kereszténység aránylag oly hamar átalakította őket. Mert íme már a X. század óta az ősi szokások maradványai csak szimbólumok, jelképek voltak. Amint ugyanis a házasságot megkötötték, az após a foglalót hiány nélkül visszafizette vejének.
Továbbá határozottan becsületére válik népünknek, hogy a kereszténység felvirradtával a gyengébb nőnek személyi méltóságát s vagyoni önállóságát sokkal hathatósabban s bőkezűbben juttatta érvényre, mint bármely más nép a világon.