a) „Jöve pedig Jézus Fülöp Cezareájának környékére s kérdé tanítványait: kinek tartják az emberek az ember Fiát? Ők pedig mondák: némelyek Keresztelő Jánosnak, némelyek Illésnek, némelyek pedig Jeremiásnak vagy egynek a próféták közül” (Máté 16,13). Kinek mondják az emberek az ember Fiát? Embernek, nagy, prófétai, tüzes lelkű embernek, szent, csodálatos embernek, de embernek. Hasonlónak Illéshez, Jeremiáshoz, Keresztelő Jánoshoz, a nagylelkű s nagyszívű emberekhez, amilyenek már voltak s lesznek; emberekhez, kik Istennel rokonok, kikben mélységek nyílnak, s kik a magaslatokat járják s másokat is odasegítenek, kik produktívek, alkotnak, teremtenek, kik az emberiség áldása és szemefénye, de csont az ő csontjukból, s vér az ő vérükből. Az ember emberre ismer Krisztusban. De van egy más ismeret, mely magasabból való s mélyebbre hat, mely az empirikus, hisztórikus alakban más valót ismer; ez a hit. Ezt nem az ember inspirálja, hanem az Isten; nem emberi utakon indul, hanem az Isten ujja nyomán. – Ember vagyok, de Istenre is hallgatok: hiszek; lelki világom vele érintkezik, benyomásait veszi s gazdagodik.
b) „Ti pedig kinek tartotok engem? Felelvén Simon Péter: te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” Te hisztorikus, empirikus ember, te Isten vagy. Lelked, szemed, szád van, de a lelked legmélyén egyesítve vagy az Isten fiával; te vagy az! Lelked látja a végtelent, de nem fogja föl egész lényét, mert véges; látja azt a fényes, teljes valóságot, az egységes végtelen aktust; látja, hogy a világ hogyan hajt ki belőle; elragadtatással szemléli a létnek dagályát, s emeli őt a végtelennek harmonikus lélekzete; e szemléletben látja azt a titkot is, hogy egyesítve van az Isten Fiával. Ez öntudattól s az örök élet áramaitól lesz üde, bűbájos, mély, varázsos, erős, örvendező Jézus lelke. Érintkező pontja lesz az Istennek s a világnak! Ez életteljességének megfelel a teste s a vére. Fogantaték Szentlélektől, szeplőtelen az eredete, királyi a vére; „Christus”, vagyis fölkent, s a Szentlélek kegyelmeinek szivárványos koszorúja van a fején. Nagy, szeretetreméltó s rettenthetetlen. Az Istent imádom benne, a nagyot csodálom, a szeretetreméltón fölbátorodom, a rettenthetetlenben megnyugszom. Jézusom, Uram, élet kenyere, élet teje, élet forrása!
c) „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert a test és vér nem jelentette ki ezt neked, hanem Atyám, ki mennyekben vagyon”. Simon, te ember fia vagy, s ez a hit emel, erősít, igazít s üdvözít majd téged. E nélkül nincs boldogság. Már csak azért sincs, mert nélküle nincs világnézet s nincs remény és kedv. Bizonytalanul tapogatózunk Krisztus nélkül, s bűneink terhe megváltás nélkül sírkő, mely alatt élve halunk. A tudomány a lelket nem boldogítja, a művészet s a szerelem ki nem tölti; nekünk erős, gazdag, halhatatlan, boldog lét kell; az empiriában erre rá nem akadunk. A szkeptikus nem boldog, a kételkedő nem boldog, a dekadens blazirt sem az. Hiszek Krisztusnak, hogy Jónás fiával én is az erős, bátor hitben leszek boldog. Azért ebből nem engedek. Ha átélem, nem kételkedem. Nem nézem hát s nem kritizálom a hitet kívülről, aminthogy nem nézem a gót dóm üvegfestményeit kívülről, hanem átélem belülről; szemlélem pompáját s átélvezem erejét magamban; így boldog leszek.