Mindenekelőtt hangsúlyoznunk kell, hogy a tulajdonjog, melynek természetét az imént jellemeztük, soha, semmi körülmények között sem terjedhet ki sem saját, sem embertársaink személyére s életére. Fontos igazság, melyet a nagy Szent Pál a következő magasztos igével tanít:
„Közülünk senki sem él magának és senki sem hal meg magának; mivel ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg; tehát akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk”. (Róm 14,7.8)
Tilos tehát az öngyilkosság, öncsonkítás: „Én ölök és elevenítek, sebesítek és gyógyítok” – úgymond az Úr. (MTörv 32,39) De tilos a rabszolgakereskedés s -tartás is, amelyet, mint erkölcstelen s az emberi természetet mélyen meggyalázó kegyetlenséget Egyházunk mindenha elítélt, összes tekintélyét latbavetve annak beszüntetésére.1
Ámde, ha személyünk nem is, de igenis mieink a mi szellemi s lelki tehetségeinknek gyümölcsei, mint pl. eszméink, akarati tényeink s így érdemeink is. Ezek a mi igazi kincseink, melyeket „a moly meg nem emészt, tolvajok el nem lopnak”, melyek elkísérnek bennünket az örökkévalóságba. Viszont vétkeink is, sajnos, a mieink, a mi lelkünket terhelik s elkísérnek bennünket a síron túl is, hacsak idejekorán le nem rázzuk bilincseiket.
A jó hírnév, becsület szintén a mi tulajdonunk. Mi szerezzük azt meg s le is mondhatunk róla, hacsak magasabb érdekek ez ellen nem tiltakoznak. Így pl. lemondhatunk arról, hogy rágalmazónk a jó hírnevünkön ejtett csorbát jóvátegye.
A külső javak, melyekről e könyvben tüzetesen tárgyalunk, szintén tehetik tulajdonunkat, már ti. az olyanok, melyek egyáltalán alkalmasak arra, hogy magántulajdont alkossanak. Így pl. a levegőt, világosságot, vizet senki fia ki nem sajátíthatja, sőt a nyilvános templomokat, temetőket, utakat, tereket, hidakat is kiveszi a jog a magántulajdon tárgyai közül. De még a magánbirtoklásra alkalmas dolgok sem mehetnek át egyesek tulajdonába oly feltétlenül, hogy bizonyos fokban az emberi nem közkincsei ne maradnának.
Ebbe a kérdésbe, mely korunk legégetőbb kérdése, rendkívül értékes vezérfényt lövellnek XIII. Leó pápának apostoli levelei, amelyek, ha nem is hitágazatok, de normák, melyekhez a katolikusok alkalmazkodni kötelesek. Így nevezetesen a magántulajdonjog kiterjedésére így fejti ki a nagy pápa a Egyház álláspontját: „Isten a földet nem oly értelemben adta át az emberiség összességének, hogy mindenki különbség nélkül úr legyen felette, hanem oly módon, hogy maga senkinek sem szabott ki meghatározott részt belőle, hanem inkább az emberi szorgalomra és a népektől létesítendő intézményekre bízta a magántulajdon határainak megszabását s felosztását”.
Mélyértelmű s a gyakorlati életbe nagyon bevágó szavak ezek, amelyeket mintha nem is méltattak volna eddigelé elég figyelemre. Vonjunk le belőle néhány elemi következtetést.
a) Minthogy tehát Isten a föld javait elsősorban az egész emberi nem fenntartására rendelte s adományozta, távol volt tőle a szándék a társadalmat dúsgazdagokra és Lázárokra bontani fel, hanem sokkal inkább megfelel bölcs terveinek a földi javaknak lehető méltányos elosztása. A vagyon, hogy Verulami Baco drasztikus, de jellemző hasonlatával éljünk, olyan, mint a trágya. Egy rakáson hagyva mit sem használ, ha azonban szétterítik a szántóföldön, megtermékenyíti azt és sok hasznot hajt. Az államnak tehát nemcsak joga, hanem kötelessége is gondoskodni arról, hogy legyen munkaalkalom, s hogy a munka megkapja a méltányos jutalmát. Meg kell akadályoznia, hogy egyes osztályok a többiek rovására rohamosan meggazdagodjanak. Sőt, mint maga XIII. Leó céloz arra, megvan a hatalma, hogy a birtokoknak határokat szabhat, megfelelő kárpótlással kisajátíthat, hogy így megnyissa másoknak is a tisztességes megélhetés és boldogulás útját.
b) Azokat pedig, akik a dologra képtelenek, kötelesek a vagyonosok feleslegökből, ha pedig ezt nem tennék, az állam a közadókból eltartani.
c) Végső szükség esetén, ki-ki teljes joggal felhasználhatja a máséból azt, ami élete fenntartásához nélkülözhetetlenül szükséges, szóval azt, ami őt a pusztulástól megmentheti; és a tulajdonosnak ily esetben nincs joga őt ebben megakadályozni. Erről egyébként annak helyén még külön meg fogunk emlékezni.
1 A maradiságról annyiszor vádolt Róma volt az, amely szavát felemelte, hogy az amerikai indiánok emberi mivoltát s méltóságát bizonyítsa és védelmezze. (Lásd III. Pál pápa „Veritas ipsa” kezdetű bulláját 1537-ben.)