„És ismét kimenvén Tirus határaiból, a Galileai tengerhez jöve, és hozának neki egy siketnémát és kérték őt, hogy tegye rája kezét” (Márk 7,31).
Jézus lelkébe kell néznünk; szemben áll a siketnémával, a tompa, buta, állatias lét e szomorú alakjával, s szánalomra fakad; kérik őt, hogy segítsen. Félrevezeti tehát, füleibe dugja ujját s nyálával érinti nyelvét; fölsóhajt s erős akarattal, mintha a lelkét öntené ki rá, mondja: nyílj meg.
a) Erős, egészséges, szép lélekkel kell másokhoz közelednünk, s életünket s érzéseinket velük közölnünk. A nyál az élet s egészség egyik eleme; a dühös vagy fáradt embernek a nyála is mérges, inficiál; az egészségesé az életet szolgálja; Jézus nyálával érinti a beteg nyelvét, erős életével. A gyönge, beteges kételkedő, sötét, bizalmatlan lelkek nem gyógyítanak; lelkületük inficiál; ellenben a széplelkű emberek befolyása a lélekre olyan, mint terebélyes, hatalmas fáknak, szép virágoknak vagy az égboltnak benyomása. A lelkek szépsége, jósága közjó, mint a napsugár s az erdők lehellete.
b) „És félrevivén őt a seregtől, füleibe bocsátá ujjait és köpvén, illeté nyelvét s föltekintvén az égre, fohászkodik”. Fölsóhajt; a lélek mély megindulásával segít; sírva, égve, vágyva emeli ki bambaságából a lelket. Energiák kellenek a léhaság s tompaság letörésére; forró lelket kell ráönteni az alélt lelkekre. – Imádkozni, forrni kell; a mélységből kell kiindulni, ha hathatósan segíteni s embereket mozgatni akarunk. Önlelkünk megindítására is így kell törekednünk; föl kell sóhajtani elementáris erővel; mélységekből kell kiáltani! Igy tett Elizeus, ráborult a halottra, ajakát ajakához, szívét szívéhez illesztette s fölsóhajtott: nyujtózkodjál, élj!
c) „És mondá: Effeta, azaz nyilatkozzál meg. És azonnal megnyílának fülei s megoldaték nyelvének kötele.” Nyílj meg; Jézus itt, ahol fizikai bajról van szó, parancsszavával letör minden akadályt; akar, és lesz. – Néha a süket, néma lelken is így segít, fordít rajta egyet s elváltoztatja; kiált, s az is meghallja, aki hallani nem akarja; de az nem az ő rendes útja. Rendesen úgy szól, úgy indít s kopogtat, hogy részünkről is érdeklődést, jóindulatot, figyelmet vár; akarja, hogy meghalljuk, megértsük s megfogadjuk szavát. „Nyiss ajtót nekem, testvérem, jegyesem – mondja – s fogadj be; nem török be, nem zúzok ajtót; jóindulatot, szeretetet kérek; azt rabolni nem lehet, azt kapni kell.” Hallgassunk Jézus buzdító, ösztönző, óvó, vonzó indításaira; ez az erő s élet jelentkezése bennünk; működjünk mindig közre a minket megelőző s útbaigazító kegyelemmel.